Magazin

Tíz év legjava: Akit a felejtés angyalai kihagytak – Mr. Nobody

Évekig vártam erre a filmre, beleszerettem már az előzetesébe is. Az erőteljes, szürreális színek, a csodálatos zene, a feltörő érzelmek áradata, a létezés tudatossága, és egy mondat, amely rabul ejtett: Amíg nem döntesz, minden lehetséges.

Önmagában eseménynek számított, hogy végre láthatom a Mr. Nobodyt, olyan, mint egy régóta várt találkozás a szerelmünkkel. Annyira magával ragadott, hogy még aznap kétszer megnéztem. Át akartam élni ismét azt az euforikus érzést, amikor egy nagy titokba avatnak be, amelytől összefüggések nyílnak meg előttem a világ rejtelmeiről.

Elsőre viszont néha követhetetlen. A mű ugráló idősíkokkal és egyetlenegy ember különböző életeinek kusza kavalkádjával támadja le gyanútlan közönségét. A Mr. Nobody tipikus kétszer (vagy többször) nézős film. Az újranézés nem csupán a teljes megértés miatt lényeges, de a mai napig felfedezek benne új apróságokat, amitől megunhatatlan számomra.

Szokatlan, bár nem teljesen eredeti alaptörténetből bontakozik ki egy részleteiben zseniálisan megalkotott, szerteágazó életút. Az utolsó halandó emberről valóságshow-t készítenek a jövőben, ahol a megszokott örömök kivesztek a mindennapokból, az erkölcsi morállal egyetemben: Nemo Nobody nemcsak közelgő halálával csigázza fel a nézőket, hanem szeretnék kideríteni azt is, ki is ő valójában. A nyilvántartások szerint nem is létezik, és egymásnak ellentmondó történeteket mesél magáról.

Emlékei akkor vesztik el linearitásukat, amikor Nobody találkozik élete első sorsfordító döntésével. Szülei egy lehetetlennek tűnő helyzetbe kényszerítik válásukkal a kicsi Nemót: pillanatok alatt kell kitalálnia, hogy felszáll-e a vonatra az édesanyjával, vagy az apjával marad az állomáson – innentől fogva egyre több és több irányba folytatva meséli tovább az életét, akár egészen a saját haláláig követ egy-egy szálat.

mr_nobody_2

Jaco Van Dormael belga rendező (A legújabb testamentum) mintha több emlékezetes film hangulatát gyúrta volna egybe. Például az életösvények változékony bizonytalanságával a Pillangó-hatást idézi. A színárnyalatok szürreális élénkségével látványvilágra, és az idős úr megdöbbentő visszaemlékezéseivel pedig stílusra is a Nagy halra emlékeztet. Míg ott fantáziája elkalandozása miatt hihetetlenek, amiket Ed Bloom mesél, itt egészen más okból adódik Nemo memoárjának megbízhatatlansága. A Mr. Nobody egyedisége nemcsak az ugráló eseményvezetésben, hanem főszereplője kilétében is rejlik: mindig tudja, mi fog történni. Tehát döntéseikor tisztában van azzal, választásainak milyen következményei lehetnek. Ez pedig 118 éves korára meglehetősen sok párhuzamos emléket teremt. Ki kell hámoznia a jövő fiainak a lehetséges életekből, melyik is történt meg valójában.

Mindenki elgondolkozott már egyszer azon: mi lett volna, ha…? Ha másképp választ, vagy a véletlenek máshogy alakítják a sorsát? Ez a kérdés a mozgatórugója a Mr. Nobodynak, és egyedi stílusával vezet rá az okokra és lehetőségekre. A jelenetek kreatív, mégis valószerűtlen beállításaival és a zenére való hangsúlyfektetéssel a film helyenként videoklipszerű, de így tud tömören rengeteg alternatívát elmesélni. Mindenbe belekap kicsit, számtalan kérdést feltesz, nagyon mélyen viszont csak az igazán lényeges gondolatokat bontja ki. Az életünket befolyásoló véletlenek kapcsán felmerülő pillangó-hatástól kezdve, a déjà vu érzésen át egészen a fizikai vagy biológiai magyarázatokig alátámasztja, mi miért következik be. Az igazi téma végig a választások súlya marad, aminek a tétje a szerelem.

mr_nobody_4

Határozottan megosztó film, szélsőséges érzelmeket vált ki, de közömbösséget sohasem tapasztaltam. Valaki rettenetesen unja, esetleg giccsesnek vagy felszínesnek tartja. Mást pedig magával ragad az összetettsége, a tudományos elemei, amelyek romantikával keverednek, és a felvetett elméletekből csírába szökkenő gondolatok, amelyek napokig elkísérik a nézőt. Meglátásom szerint Dormael a rengeteg felmerülő eszmét és teóriát inkább gondolatébresztőnek szánta a drámai történet köré, így csak apró rávilágítást enged a világegyetem működésére.

A híres slágerek mellett a rendező a bátyja, Pierre Van Dormael által komponált vidám, mégis valami lappangó szomorúságot rejtő dallamaival tartja egyben a történetet. Yann Tiersen (Amélie csodálatos élete, Good bye Lenin!) zenei stílusára emlékeztet, ugyanaz a lágy és meseszerű hangzásvilág. Mindig is azon gondolkoztam, mennyire fájdalmas lehet Jaco Van Dormaelnek ezeket a szerzeményeket hallania, mert a testvére a bemutatót már nem érhette meg.

Dormael különleges érzékletességgel és hitelességgel mutatja be a gyermekek gondolkodásmódját, és kedves humorral fűszerezi. Kiemeli Nemo gyerekkori traumáját, és csak a kamaszkor ábrázolásánál tűnik ki, mennyire más személyiségekké változtatták őt a szülei válására adott különböző reakciói. A képi világban egészen rendhagyóan jelenik meg a tudatalatti, groteszk helyként értelmezik, ahol a legzavarodottabb Nemo, mégis a legtöbb választ ott találja meg. Felnőve három lány határozza meg az életét, az eltérő színek remekül érzékeltetik, melyik hölgy univerzumában tartózkodik éppen. A kék a reménytelen szerelemé és a bánaté, a sárga az életuntságé és a kiüresedettségé, a piros pedig a szenvedélyé és a boldogságé.

mr_nobody_3

Diane Kruger (Anna) bájosságának és kedvességének hála megértjük Nemo szinte túlzásokba eső szerelmét. Sarah Polley (Elise) szerepe az egyik legkarakteresebb, egyszerre tud olyan idegesítő és szánalomra méltó lenni, hogy áttelepszik ránk az a szorongó érzés, amikor nem tudjuk, miért, de a kínzó csalódások ellenére is kitartunk valaki mellett. Jared Letónak pedig az idős Nemo megformálása jelentett kihívást, amiben a maszkmesterek ugyan sokat segítettek, de igen hitelesen változott át a felejtéssel küszködő utolsó halandóvá.

Dormael alkotása olyan katarzist épít fel, amely elsöprő erővel hat. Amíg próbáljuk követni a szálakat, hasonlóságokra döbbenünk rá Nemo és a saját életünk motívumaiban, bármennyire is elrugaszkodottak időnként a történetek. A feszültség és a zavarodottság közben egyre nő, és végül a film összezúzza a valóságról és fikcióról alkotott képünket. Így végig szem elől tévesztünk egy lényeges pontot: „Minden út a helyes út. Minden lehetett volna bármi más, de az is csak annyit érne.” (Tennessee Williams)

***

Tízéves a Filmtekercs; szerzőink a „Tíz év legjava” című cikksorozatban mesélnek kedvenc alkotásukról. Ezek a filmek nem feltétlenül a legfelkapottabb, legelismertebb vagy leglátványosabb nagyságok: inkább azok, amelyek közel állnak a szívünkhöz. A teljes cikksorozatot itt olvashatod.

Szádeczky-Kardoss Klára

Szádeczky-Kardoss Klára a Corvinus Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett. 2016-ban csatlakozott a Filmtekercs szerkesztőségéhez. Újságírói tevékenysége mellett novellákat is ír.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com