Mélyen megérintett és azóta is meghatároz: öt éve egy magányos téli napon teljesen Az élet fája hatása alá kerültem. Diadalmaskodott a mozi varázsa, amely oly ritkán bontakozik ki teljes pompájában.
A címhez Weöres Sándor egyik sorát vettem kölcsön, de József Attila is ideillik: „Az ember végül homokos, / szomorú, vizes síkra ér, / szétnéz merengve és okos / fejével biccent, nem remél.” Könnyebb a költészet eszközeivel közelíteni Az élet fájához, hiszen maga is olyan, mint egy költemény – emberiségköltemény, hogy irodalmi terepen maradjunk.
Terrence Malick (egyik) nagy visszatérése asszociációkra épülő, lebegő film, amely olykor kilép térből és időből, szabadon kalandozik a világegyetemben, hogy aztán visszatérjen a leghétköznapibb valóságba, egy amerikai kertvárosba. A film üzenete pedig éppen az, hogy ez a magánvalóság a világ legfontosabb helyszíne, egyenrangú az univerzum válogatott csodáival. Kérdés, hogy miként rendezkedünk be a helyen, ami megadatott, a rengeteg ellentétes hatás, életfelfogás, elvárás metszéspontjában.
Az élet fája nem kisebb dologra vállalkozik, mint a teljesség bemutatására, ami első pillantásra elég riasztó. Természet és épített környezet, pirinyó és hatalmas, ember és a világ, amelyben él – egyszóval MINDEN benne van ebben az alkotásban: ütközik, párbeszédbe lép, összeolvad és elkülönül egymástól. Az élet fája szakrális film, de egyik valláshoz sem kötődik szorosan – egy családtörténetből kiindulva nagyjából úgy játssza újra a Bibliát, mint az Édentől keletre, egy bulldogképű Brad Pitt-tel, a pályája eddig csúcsán lévő Jessica Chastainnel, három feledhetetlen, különleges gyerekarccal. Ám ez csak a film egyik fele: hamar elszakadunk a rögvalóságtól, az utazás határa pedig szó szerint a csillagos ég.
A film minden összetevője egy irányba hat: Lubezki hihetetlen operatőri munkája az imbolygó, szubjektív kamerával, a sok alsó gépállásból felvett, az eget kémlelő képpel, az arcok közelijeivel; ahogy a montázs egymás mellé rendezi ezeket és nem várt kapcsolatokat teremt; a zene Smetana Moldvájától Desplat leheletfinom, éteri hangjaiig, a zaj, a csönd… Az élet fája olyan világmagyarázó film, amely inkább kérdez, mint válaszol. A legtágabb értelemben vett élet feltérképezésére, a világ felfedezésére invitál – miközben a „felszínen” a legkisebb egységet, egyetlen gyötrődő férfit ábrázol az imái, belső monológjai segítségével.
Ahhoz, hogy a film elérje a célját, természetesen végtelen nyitottság kell; a stílus, a mondanivaló befogadásához, a történet összerakásához, a világkép elfogadásához. Ám ha legyőzzük az idegenségünket, azt a film meghálálja és beszippant. Velem pontosan ez történt.
Az élet fája testesíti meg számomra a nagybetűs Moziélményt: amikor 2011. december 30-án egyedül beültem a Sugár mozi legkisebb, mégis szinte üres termébe (ki az, aki az év utolsó előtti napján egyedül moziba megy?), rég elfeledett érzések törtek rám. Úgy érzetem magam, mint az első néhány mozizásom alkalmával – de a gyerekkori varázslatot most felnőtt fejjel éltem át. A hírhedt dinoszauruszos jelenet után elhatároztam, hogy nem lepődöm meg semmin; engedtem, hogy átjárjon a film. Vezessen új utakra, ahonnan talán beleshetek a mindenség titkaiba. A Zbigniew Preisner fájóan gyönyörű Lacrimosájára komponált szekvenciája után Az élet fája azt csinált velem, amit akart.
Öt évvel később, kérges szívű kritikusként, kisképernyőn újranézve Az élet fája még mindig nagy élményt jelent – de az érzelmekre ható, igazán csak moziban érvényesülő, varázslatos képeken túl most volt időm az észre ható tartalmon is gondolkodni. Malick nagyot vállal, de nem bukik el: a célja, hogy közelebb hozzon a legnagyobb titkok megfejtéséhez. Néha csak néhány szóval terelget, máskor világos üzeneteket fogalmaz meg, de van, hogy teljesen ránk bízza az értelmezést; ilyenkor csak a látvány beszél, és ebben a filmben egyetlen képkocka sem módosítható.
Bár a két film látszólag nagyon különböző, Az élet fája után legközelebb a Sráckor megtekintése után éreztem ezt a teljességet. Hogy valami olyasmi tárult fel előttem, ami itt volt az orrom előtt, mégsem vettem észre. Miről szól Az élet fája? Számomra az útkeresésről, az én és a világ kapcsolatáról, a tovatűnő gyerekkor édes és fájdalmas emlékezetéről… és szerinted?
***
Tízéves a Filmtekercs; szerzőink a „Tíz év legjava” című cikksorozatban mesélnek kedvenc alkotásukról. Ezek a filmek nem feltétlenül a legfelkapottabb, legelismertebb vagy leglátványosabb nagyságok: inkább azok, amelyek közel állnak a szívünkhöz. A teljes cikksorozatot itt olvashatod.