Nagy örömet okoz, mikor két év várakozás után végre újra felhangzik a Choir of Young Believers jól ismert melankolikus dallama. Az intró képei: a kivilágított Øresund hídon áthajtó autók, a Koppenhága fölött ülő szürke köd, és a képeket kísérő Hollow Talks melódia újra beszippant az erős atmoszférájú, skandináv krimibe – kezdődik A híd második évada.
Az első szériához hasonlóan a történet felütése nagyon izgalmas: egy hajó érthetetlen módon beleütközik a Koppenhágát Malmővel összekötő Øresund hídba: kapitány és személyzet sehol, csak öt leláncolt tinédzser. A rendőrök még éppen életben találják a fiatalokat, hogy aztán mégis szép sorban egymás után haljanak meg… A két ország határán történő furcsa eset egy év után ismét összehozza a két kedvenc rendőrünket, Saga Norént és Martin Rohdét egy közös nyomozásra.
A 2011-es történet annyira egyedi és lezárt volt önmagában, hogy nehéz volt elképzelni mi újjal tudnak előállni az alkotók folytatásként. A második évad azonban egyáltalán nem okoz csalódást; a rendezők (az egyes epizódokat más név jegyzi) és Hans Rosenfeldt vezető forgatókönyvíró fogtak minden jót az első évadból és a bevált elemeket még jobban felerősítették. Az atmoszféra még súlyosabb, a karakterek még mélyebbek, a vezérvonalat adó bűntény pedig még összetettebb. A sztori az előzőhöz hasonlóan rengeteg izgalmat tartogat, és az elődjénél is sötétebb hangulatú.
Ami az első szériát különlegessé tette az a két főhős (és az őket életre keltő két színész), a svéd nyomozónő, Saga Norén (Sofia Helin) és dán partnere, Martin Rohde (Kim Bodnia). A sorozat alapvetően a kettejük közötti dinamikus kapcsolatra épült és épül most is. A két egymással tökéletesen ellentétes karakter, a kissé autista vonásokat mutató, Sherlock Holmeshoz hasonlóan briliáns, analitikus gondolkodású detektív Saga és a közös hangot mindenkivel megtaláló, jóval rugalmasabb és humorosabb Martin egyúttal egymást tökéletesen ki egészítő munkatársak is. Mikor újra együtt kezdenek dolgozni kiderül, hogy az eltelt év alatt nagy változásokon mentek át. Martin az (első évadban) őt ért tragédia hatására már nem a régi kedélyes szívtipró, hanem súlyos magánéleti válsággal küzdő megtört (és megőszült) ember. Amikor Sagával először keresztülhajtanak az Øresund hídon, szívszaggató zokogásban tör ki. Erre Saga pedig csak egyféleképp reagálhat: felhangosítja a rádiót, hogy elnyomja a sírást. A traumatizált Martin számára a legjobb terápia az empátiát csak szótárból ismerő rendőrnővel való közös munka.
Saga is változáson ment keresztül. A hétköznapi emberi kapcsolatokban járatlan, egyfajta érzelmi fogyatékossággal élő nyomozónő most új barátjával él együtt. Bár az egyáltalán nem érdekli, hogy az élettársa mivel keresi a mindennapi kenyerét (miért is érdekelné?), azért kikölcsönöz pár könyvet a könyvtárból arról, hogyan lehetne jó barátnő. Sőt még nevetni is megpróbál más emberek viccein, több-kevesebb sikerrel. A dán-svéd nyomozócsapat új tagokkal is bővül. A Saga humortalan és iróniát nem ismerő stílusát nehezen viselő, bizonyítási vágytól hajtott Rasmus (Henrik Lundström) remekül eltalált mellékszereplő.
Míg a sorozat első részében a bűnügy a főhősök személyes kötődése miatt volt rendkívül izgalmas, a második évad inkább az összetettsége miatt érdekes. Itt a bűnösöket már nem „csak” a személyes bosszúvágy hajtja, de rendőreinknek az egész világot megváltani akaró öko-terroristákkal kell szembenézniük. Az előző bűntényben Martin áldozatként volt érintett, itt az ebből következő személyes traumája akadályozza a munkát. Fia halálát képtelen feldolgozni, ezzel veszélybe sodorja a nyomozást, sőt a Sagával való kapcsolatát is próbára teszi.
A második évad atmoszférája talán még az elsőnél is átütőbb erejű. Annak ellenére, hogy a képekről érződik, hogy egy jóléti társadalom adja a hátteret (minden szereplő jól öltözött, a gazdagok pedig olyan csodálatos üvegből épített építészeti remekművekben élnek, hogy az már önmagában vizuális élmény), a stílus mégis nagyon realista. Az első évad hangulatához tökéletesen illő szürke és barna tónusú látványvilágot az alkotók tovább erősítették. Itt már nem csak a rideg gyárépületek szürkéi húznak be a krimi világába, de a ködben úszó, hóval borított Øresund híd képe is olyan atmoszférát áraszt, hogy a hideg a néző csontjáig hatol.
Míg A híd első szériája egy önmagában lezárt, kompakt történetet tárt fel és hőseinknek bár hatalmas veszteségek árán, de sikerült felgöngyölíteniük egy bűnügyet, itt az évad utolsó epizódja egy már-már felháborítóan nagy cliffhangerrel ér véget. Az utolsó epizód ahelyett, hogy elvarrná a szálakat, újabb és újabb kérdéseket vet fel. Bármennyire is frusztráló ez a befejezetlenség, így legalább biztos, hogy várhatjuk a harmadik évadot.
