Ahogy a mondás is tartja: a név kötelez. Valahogy így gondolhatják ezt az Asylum munkatársai is, akik az igazi zs-kategóriás élmény kvintesszenciáját jelentő és egyébként kultikus Gyilkos cápa vs. óriáspolip folytatásába is belevágtak.
Az elmebaj és a gagyi monszterek újabb szerelemgyermekeként pedig megszületett a Megacápa az óriáskrokodil ellen. A végeredményt híven tükrözi már maga a tagline, amely ritka nagy igazságot tár fel a várható filmélményről. Bármelyik szörny éli túl a filmet, az igazi vesztesek mi vagyunk: egy harmadik epizód réme is bármikor ránk támadhat. Így nekünk marad az elvárt (anti)minőséget maradéktalanul produkáló film, és a reményteljes szurkolás aziránt, hogy a címszereplők – némi képzavarral élve – róka fogta csuka módjára kiiktassák egymást a végjátékban.
Jelen esetben az óriáspolippal vívott döntetlenszagú boxmeccs után a hídevő repülőcápa hasonlóan nemes ellenféllel kénytelen szembenézni, a prehisztorikus Crocosaurus ugyanis ellenállhatatlanul tör magának utat a gigaszörnyek tróntermébe. Azt ne kérdezzétek, hogy a megacápa hogy jön megint képbe, illetve a derék kroki eddig hol volt, és mit csinált, ilyen mellékes információk bolygatásával nem igazán foglalkoznak az Asylumnál, javaslom, mi se tegyük.
A Megacápa az óriáskrokodil ellen színvonalára jellemző, hogy a film húzóneve – bár Robert Picard meggyőzhető volt egy kis haknizásra – nem egy lecsúszott b-kategóriás színész, hanem a Megacápa maga, de az alkotóknak legalább így futotta egy kiadással komolyabb díszletre, és jobb minőségű híradós archívumokból guberált vágóképekre is.
Paradox módon a tökéletes zs-élményt rontják a Gyilkos cápa vs. óriáspolip esetében tapasztaltaknál fejlettebb jelmezek, kevésbé zavaró színészek, változatosabb helyszínek. Szerencsére az ugyanúgy értékelhetetlen történet és a mosolyt keltő vizuális trükkök a továbbiakban is markánsan jelzik az eltévedt mozgókép-vándornak, hogy jó helyen jár. Szintén jó érzés látni, hogy a Megashark-franchise legegyedibb filmnyelvi ismertetőjele is megmaradt a folytatásban: az alkotók korábban már bejátszott képsorokat ugyanúgy megismételnek, mint az első részben.
A fejleményeknek köszönhetően nyilvánvaló, hogy a stábtagok megpróbáltak minden tőlük telhetőt megtenni azért, hogy Gyilkos cápa vs. óriáspolipban látottakhoz hasonlóan ne minden létező filmelemből a legsilányabb minőséget sikerüljön a vászonra álmodniuk. Bár próbálkozásaikat kevés siker koronázza, de a fentebb részletezett eredményekkel igazi kultusz-harakirit követtek el: a Megacápa az óriáskrokodil ellen egy jellegtelen zs-kategóriás tucatfilm benyomását kelti, mintsem hogy felnőne elvárásainkhoz és egyúttal alulmúlná a valódi zs-parádét jelentő nagy előd érdemeit.
