Az utóbbi évtizedben felemelkedő Szilícium-völgyről mint a világmegváltó terveket dédelgető tech startupok melegágyáról ezidáig nem sok film vagy sorozat készült, így a Hivatali patkányok című kultfilmet rendező Mike Judge szériájának abszolút helye van a többnyire ismétlődő témákat feldolgozó sorozatok aktuális dömpingjében. Az HBO garantálja a minőséget, az alkotók az ütős forgatókönyvet, a többnyire standup comedy műfajából érkező színészek pedig a humoros karaktereket. Mindezek ellenére van egy kissé zavaró elem a sorozatban.
A szociális életre alkalmatlan, a számítógépek iránt megszállott, ugyanakkor magas intelligenciával rendelkező nerdök (vagy kockák) életét korábban jellemzően hanyagolta a mainstream film- és sorozatgyártás, maximum egy-egy ellenpólusként használt karakter képviselte a csoportot. A technológia társadalmi életbe való beágyazottsága azóta annyira megváltozott, hogy már nem számít furcsának, ha egy teljes baráti társaság ebben a körben mozog. Kiváló példa erre az Agymenők tíz évad után sem szűnő népszerűsége. Talán ha a kritikusok által éltetett, viszonylag korán elkaszált Különcök és strébereket nem az ezredfordulón mutatják be, hanem mondjuk tíz évvel későbbi közönség számára, máig nézett lenne. A Szilícium-völgy viszont jókor jött jó helyre, így jövőre már a negyedik évadot várhatják a rajongók.
A főszereplők egytől egyig nerdök, furcsák és saját területükön zsenik. Azt meg kell hagyni, hogy a legtöbb karakter egy-egy sztereotípiát keltett életre – pl. Richard, a zseni de bizonytalan programozó–CEO, Erlich, a megalomániás, kibírhatatlan csávó vagy Dinesh, a „socally awkward” pakisztáni programozó – de a komédiában jártas színészek humorukkal, improvizatív játékukkal, olykor saját szövegükkel életet tudnak lehelni ezekbe a kockákba.
A csapat közös sztoriját egy forradalmi tömörítő algoritmus indítja el. Kiderül, hogy többen is szívesen fektetnének be Richard fejlesztésébe, akinek el kell döntenie, hogy eladja ötletét a Hoolinak, egy naggyá nőtt, fiktív startupnak (kb. mintha a Facebook lenne, csak szerencsétlenebb), vagy saját vállalkozást indít, hogy maga csináljon pénzt belőle. A dilemma előbbi feloldása a gyors meggazdagodást, ám az álmokról való lemondást jelenti, utóbbi pedig kvázi egy saját gyermek felnevelését, felelősséget, valamint kihívások, kockázatvállalások egész sorát hozza magával. Cserébe persze megvan a lehetősége annak, hogy Richard irányítsa a következő Hoolit (itt: Facebookot). Talán mondanom sem kell, hogy a programozó egy érdekes, de lezárt pilot helyett az izgalmas és vicces több évados sorozatot választotta.
A sorozat nagyon jól építkezik a pilot epizódtól kezdve, évadról évadra számba veszi azokat az állomásokat, problémákat, dilemmákat, amelyeken egy ugrásszerűen növekedő startupnak szükségszerűen végig kell mennie: az üzletrész-elosztástól kezdve a befektető-keresésen és a csapatbővítésen át a termék kifejlesztéséig és terjesztéséig. Kezdő vállalkozóként bizony lehet belőle tanulni, de természetesen mértékkel. A folyamatos túlzások és a még elfogadható határig sarkított karakterekből eredő hülyeségek erősen jelzik, hogy a sorozat egy fiktív világot mutat be. A készítők azért igyekeztek egyértelművé tenni, hogy ha egy befektető akkor is könyörögni fog, hogy őt választ partnerként, ha korábban kiraktad a golyóidat az asztalára, az csak a sorozatban történhet meg, a valóságban pedig a vállalkozásodnak valószínűleg nem lesz hosszú élete.
Az HBO mint gyártó és mint forgalmazó nem csak a minőséget, de a szókimondó poénokat is garantálja, sokkal élethűbbé téve a világot és a karaktereket. Olyan jeleneteket is bevállal, amelyben például a programozók egy SWOT-ábrán elemzik, hogy hagyjanak-e meghalni egy férfit, vagy hogy egy éjszakán keresztül arra készítenek elméleti algoritmust, hogy hogyan lehet egy aulányi férfit a lehető legkevesebb rendelkezésre álló idő alatt kielégíteni. Mindkét jelenet a sorozat legjobbjai között foglal helyet.
Feljebb említettem egy zavaró elemet, ez pedig a problémák megoldásának időzítése. Az egyszer nyolc és kétszer tíz epizódos évadok átívelő szála természetesen a Pied Piper nevű startup felfuttatása. Egy ilyen feladatban rengetegen hasaltak már el a folyamat különböző pontjain, többen, mint amennyi embernek ez sikerült. A Pied Piper csapata elé is rengeteg, néha teljesen abszurd akadály gördül, ezek közül egyesek látszólag kilátástalan helyzetet eredményeznek a cég számára, olyanokat, amelyeket egy másik sorozat 4-5 epizódon vagy fél évadon keresztül elnyújt, hogy a megoldás távolinak és nehezen megtalálhatónak látsszon, így a feszültséget folyamatosan táplálni tudja. A Szilícium-völgy viszont – egyrészt a rövidsége, másrészt az abszurditása miatt – a problémák és megoldások olyan gyors hullámvölgyébe kényszeríti a nézőt, hogy a harmadik évadra már nem tudja elhinni, hogy nincs kiút a legmélyebb gödörből is.
Nyilván ez egy komédia, ahol a humornak kell dominálnia, viszont a startup felépítésének sztorija annyira jól meg lett írva, hogy személy szerint kissé engedni is tudnék a tömény humorból, ha az egyes évadok némileg hosszabbak, a problémák megoldásai pedig kidolgozottabbak lennének. De azt a megoldást is tárt karokkal fogadnám, ha a Szilícium-völgy maradna olyan, amilyen, közben viszont elindulna egy drámasorozat a startupok versengéseinek sötétebb oldaláról, egyfajta minőségi, szerializált A közösségi hálóként.
