Sorozat

Isten haverja – Az ifjú pápa

Mivel azon kevesek közé tartozom, akiket nem nyűgözött le Paolo Sorrentino legutóbbi filmje, az egekig dicsért Ifjúság (röviden: túlontúl lassúnak és szenvelgőnek gondolom), nem voltak különösebb elvárásaim, amikor leültem megnézni az HBO sorozatának, Az ifjú pápa pilotját. Nagyjából tíz perc alatt győzött meg.

Cherry Coke Zerót reggeliző, dohányos agglegény. Gátlástalan zsarnok. Különc. Mesteri manipulátor. Bosszúszomjas vezető. Isten képmása. Traumatizált gyerek. Modern szent. A legszexibb pasi reverendában. Lenny Belardo alias XIII. Piusz mindez, és éppen ezért egyik sem. Még a szeme sem áll jól! – mondaná a nagyim, ha megmutatnám neki a sorozatot, de hát neki a pápa, az A pápa, szóval…

De tény, hogy Jude Law még sosem volt ennyire pofátlanul vonzó.

Az Alfie-ban már elég közel járt hozzá, ám ez az igazán neki való karakter!

De nézzük, miről is van szó! Az alaphelyzet szerint Lenny Belardót, egy 47 éves amerikait választanak meg pápának. XIII. Piuszként (utalás XII. Piuszra, az egyik legellentmondásosabb 20. századi pápára?) lép be a pápák sorába nem kis fejtörést okozva viselkedésével a bíborosoknak és a hívőknek. A Vatikán engedelmességet, simulékonyságot, tiszteletet várna el tőle, a hívek meg…ők leginkább kíváncsiak, kiféle, miféle az új pápa. Ő azonban az első perctől szembemegy az elvárásokkal. Nem köszönti a hívőket, és az őt megválasztók legnagyobb megdöbbenésére sorozatosan konzervatív nézeteit hangoztatja (például az abortusszal kapcsolatban). Sorrentino sorozata felteszi a kérdést, vajon a pápa az egyházat vagy Istent hivatott inkább képviselni. A válasz egyáltalán nem egyértelmű, Piusz pápa kapcsolata Istennel, hogy úgy mondjam, kissé hektikus. Habár időről időre megkérdőjelezi saját, Istenbe vetett hitét, ha úgy hozza a szükség, mégiscsak kapcsolatba lép vele, méghozzá elég eredményesen. És mint említettem, az egyházzal sem problémamentes a viszonya.

Eleinte tehát egy nehéz természetű, különc, a hagyományokra fittyet hányó pápa karaktere rajzolódik ki, akinek szándékai és motivációja kifürkészhetetlen. Aztán ahogy haladunk előre az epizódokban, felsejlik valamiféle koncepció. Például azért tagadja meg, hogy megmutatkozzon az embereknek, mert úgy véli, a hiány sokkal erősebb jelenlét a tényleges kiállásnál. És valljuk be, van ebben valami. Ezzel együtt az évad végéig nem rajzolódik ki egy jól leírható stratégia.

Sorrentino izgalmas és feszült drámát kreált, amiben – habár nem pörögnek az események – éppen annyit időz egy-egy történetdarabkánál, amennyi még jólesik. Ha valaki gyorsabb sodrású sorozatot akar nézni, úgysem fogja követni Az ifjú pápát, akinek viszont bejön a szerzőinek is mondható történetmesélés, az biztosan végignézi. És éppen a szerzőiség az, ami miatt felesleges bármely más sorozathoz hasonlítani Az ifjú pápát. Persze, kicsit olyan, mint bármely más széria, ahol egy erős személyiségű, sokszínű karakter építi a karrierjét, és naná, beugorhat a Twin Peaks is, de érdemesebb önmagában gondolkodni róla. A sorozat egyik legnagyobb bravúrja például, hogy alig észrevehetően csempészi bele a néhol feszült, néhol kifejezetten vicces sztoriba a bibliai utalásokat, illetve a Fellini-filmek hangulatát. Míg az Ifjúságban sok helyen kilógott a lóláb (pl. a rendező színésznőinek megidézése, de egyáltalán, az alaphelyzet olyan, mint a 8 és 1/2-ben), addig Az ifjú pápában döntően Fellini abszurd világa, mondhatni humora köszön vissza egy-egy jelenet vagy csak beállítás erejéig. Itt tehát valamiféle Fellini-esszencia tör felszínre. És ha már Fellini, akárcsak ő, Sorrentino is kihasználja a Cinecittá adta lehetőségeket, a vatikánbeli jeleneteket ugyanis a legendás filmstúdióban megépített díszletekben vették föl.

Ami a szereplőgárdát illeti, Jude Law egyszerűen zseniális. Végre egy komoly, összetett szerep, és hibátlan benne! Személy szerint odavagyok a pápa egykori nevelőjét, amolyan pótanyját alakító Diane Keatonért, tőlem bármilyen filmben elbolondozhat. Ezzel együtt nem tagadhatom, hogy szinte kivétel nélkül ugyanazt a figurát hozza. Ehhez persze hozzátartozik, hogy rendre ugyanabban a műfajban, nevezetesen romantikus vígjátékokban tűnik fel. Éppen ezért ígérkezett izgalmasnak a megjelenése egy drámasorozatban. És tessék! Egy percig nem hiányoltam a nyakkendős Annie-t vagy a zavart garbós nőt a Minden végzet nehézből.

Mary nővérként ráadásul annyi arcát mutathatja meg, mint tíz mozifilmben.

Ám nem ő az egyetlen mellékszereplő, aki méltó partnere Jude Lawnak. A Gutierrez bíborost alakító Javier Cámara – akit főként Almodóvar filmjeiből, köztük a zseniális Beszélj hozzá című moziból ismerhetnek a nézők — arcát napokig el lehetne nézni úgy is, hogy semmit sem csinál. Silvio Orlando Voiello bíboros szerepében a sorozat egyik fénypontja. Míg az első epizódokban kimondottan ellenszenves, a későbbiekben az ő karaktere is árnyalódik, rétegződik.

Ha van valami, ami elvesz a sorozat élvezeti értékéből, az a flashbackek használata. Mintha a Váratlan utazásból vágna be epizódokat, vagy a Discoveryn egy ismeretterjesztő műsorban játszatnák el a régvolt eseményeket, netán elcsíptünk volna egy jó kis német tévésorozatot, vagy leginkább a három egyszerre. A két férfit (Piuszt és fogadott testvérét, a szintén árva fiúként nevelkedett Dussolier bíborost) kisfiúként, a Mary nővért pedig fiatal apácaként megjelenítő színészek egyáltalán, számomra már-már komikusan nem hasonlítanak a jelen figuráira. Ráadásul az összes múltbéli jelenetet áthatja valamiféle pátosz, túlzott érzelgősség, köszönhetően például a szín- és fényhasználatnak. Épp ezért kimondottan zavaróak ezek az epizódok, mert újra és újra kizökkentenek. Ráadásul túl hosszúak is, ahhoz képest, hogy mennyi az információtartalmuk.

Ezzel együtt Sorrentino egy nagyon is aktuális kérdéseket (meddig mehet el egy bizonyos pozícióra megválasztott vezető? mi a szerepe az életünkben a hitnek? vannak-e elveink? mennyiben határoznak meg minket a múlt eseményei?) feszegető sorozatot készített, amely ráadásul egyszerre szórakoztató és elgondolkodtató. Izgalmas, meditatív, egy cseppnyit misztikus, helyenként pedig még vicces is. Mindezt kiváló színészekkel, remek vizuális megoldásokkal és jól megválasztott soundtrackkel. Aki tehát nyitott egy ilyesfajta „okos szórakozásra”, feltétlenül nézze meg az első évadot. Aztán a másodikat is, csak készülne már el!

 

Maksai Kinga

A filmhez az irodalmon, a színházon és a művészettörténeten keresztül vezetett az utam. Ami a diplomákat illeti, az ELTE-n végeztem magyar, illetve filmelmélet és filmtörténet szakon, jelenleg pedig az SZFE televíziós műsorkészítő szakán készülök befejezni a tanulmányaimat. Mindig is imádtam moziba járni, maradandó mozis élményeim közé tartozik az Apollo 13, a Titanic és az első 3D-s film, amit Disneylandben láttam. Sokakkal ellentétben nem vetem meg a tévét és a DVD-t sem. Azt mondják, hogy ha sokat tudsz valamiről, akkor már nem vagy képes úgy élvezni a dolgot. Én még mindig felhőtlenül szórakozok egy sitcomon, ami ugye két dolgot jelenthet: vagy nem igaz rám a fenti állítás, vagy... Nem tartom magam sorozatfüggőnek, de a csajos és vicces változatokat szívesen nézem. A bennem élő feminista entellektüelt elnyomva imádom a Szex és New Yorkot, a Modern Family és a Bored to Death című sorozatokat pedig az utóbbi idők legjobbjainak tartom. Egy éve vagyok a tagja a Filmtekercs csapatának, jelenleg a fesztivál rovatot vezetem.

Filmek: Nem csak műfajok, hanem rendezők és színészek alapján is válogatok, így jöhet minden, amiben van egy kis Woody Allen, Tarantino, Alejandro Gonzalez Iñárritu, Mike Nichols, Philip Seymour Hoffman, Javier Bardem vagy Meryl Streep. Barátkozom az animékkel és Bollywooddal, de mellettük hű maradok régi kapcsolataimhoz is. Nehéz kiemelni filmeket, mert ez folyton változik, de most éppen: Diploma előtt, Madárfészek, 21 gramm, Annie Hall, Elveszett jelentés, A nagy Lebowski, Halálbiztos, Tükör, Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén, Melankólia, Totoro, Ra One, Chungking Express.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com