Lehet még újat mondani egy válásról? Lehet ez vicces, netán elgondolkodtató? És egyáltalán, mi van Sarah Jessica Parkerrel? Az HBO sorozata választ ad minderre.
Számonkérni egy színészen, ne adj’ isten egy egész sorozaton egy hajdan volt karaktert vagy sztorit tök fölösleges. Vagy mégsem? Sarah Jessica Parker, habár játszott számtalan mozifilmben (Ennyi!, Kőkemény család, Anyám nyakán, Csak tudnám, hogy csinálja), igazán mégis a Szex és New Yorkkal futott be, köszönhetően annak a friss és megosztó szemléletnek, amit a show vitt az egyedülálló nőkről és a női szexualitásról szóló diskurzusba. Lehet imádni, lehet utálni, egy dolog vitathatatlan: a ’90-es, 2000-es évek fordulójának megkerülhetetlen sorozata volt a Szex és New York, amelynek divatmániás főszereplőjeként, Carrie Bradshawként ismerték meg tömegek a színésznőt. Igazi divatikonná vált szereplő és színész egyaránt, amelyet nem lehet csak úgy levetkőzni. Pláne úgy nem, ha nem túl mély a karakter, valamint nem igazán sokoldalú a szóban forgó színész.
Nagyon, de nagyon kíváncsi voltam, hogy miként muzsikál Sarah Jessica Parker egy új sorozatban, még akkor is, ha nagyjából tudható, hogy milyen (valljuk be, szűk) spektrumon mozog, ami a jellemformálást illeti. Sőt még akkor is, ha az HBO beharangozója, habár láthatóan ütősre volt tervezve, mégsem lett erős. De kezdjük az elején!
A cím (Divorce, tehát Válás) nem sokat bíz a néző fantáziájára, bár az epizódok elején megjelenő, vaginát (!) formáló, A nimfomániás O-jára emlékeztető betűválasztás kissé elbizonytalanít. Bevallom, az évad végéig nem jöttem rá, miféle üzenet bújik meg benne (leszámítva, hogy az animációnak köszönhetően az O-nál mintha kettészakadna a szó, utalva ezzel a válásra). Mert ugye Lars von Triernél abszolút indokolt a sztori és persze már rögtön a cím fényében. Egy Almodóvar-film elé is simán el tudom képzelni – pláne, ha figyelembe veszem a színhasználatot (rózsaszín, kék, piros) –, de akár a Csajokból megszokott GIRLS is megjelenhetne ilyen formán, de hogy itt? Mindenesetre, ha ezen túltesszük magunkat, és belevágunk a tíz epizódból álló első évadba, fel kell készülnünk rá, hogy lesznek még bizonytalanságok.
A Válás középpontjában egy középkorú házaspár, Frances (Sarah Jessica Parker) és Robert (Thomas Haden Church) válása áll. Egy váratlan majdnem-tragédia után Frances ráébred, hogy nem vesztegetheti tovább az idejét egy olyan férfi mellett, akit már nem szeret, közli tehát a férjével, hogy válni akar. De van itt még valami, Francesnek már egy ideje szeretője van, amit nem sokkal a bejelentés után megtud Robert is. És tulajdonképpen ez adja meg a sztorinak a kezdőlökést. Azt is írhatnám, ’lökéskét’, azt kell mondjam ugyanis, hogy semmi olyan nem történik a sorozatban, amit ne láttunk volna a megannyi válásról szóló filmben ezidáig. Egy szó mint száz: nem elég tökös a sztori.
Ráadásul a kelleténél többször válik nyilvánvalóvá, hogy Thomas Haden Church viszi a hátán az egész sorozatot, aki időnként szinte brillíroz. Az igazán vicces helyzetek, pillanatok is hozzá kapcsolódnak főként. Vele szemben SJP lényegében ugyanazt a karaktert hozza, mint általában. Ugyanazok a gesztusok, ugyanaz a frizura, ugyanaz a kisugárzás. Ettől persze még nem pocsék az egész, de meglepetésekre nem érdemes tőle számítani.
És bár lehet, hogy a nézők többségét nem izgatja a cím betűtípusa vagy színhasználata, de ugyanaz a bizonytalanság, koncepciótlanság a sorozat több szintjén megjelenik. Adott például a két szerencsétlen gyerek (Sterling Jerins Lila szerepében és Charlie Kilgore Tomként), akik elszenvedői a szülői konfliktusnak. Olyan, mintha csak és kizárólag azért írták volna bele őket a forgatókönyvbe, hogy néhány anyai vagy apai akciónak mélységet adjanak. Mintha nem is lenne önálló személyiségük, totálisan semmilyenek és ezáltal érdektelenek a néző számára. Náluk egy fokkal jobban kidolgozott a barátnők, Diane (Molly Shannon) és Dallas (Talia Balsam) és Robert barátja, Nick (Tracy Letts) figurája, de ők is csak azért kerülnek képbe, hogy árnyalják a történéseket. Egyszóval túlságosan is érezhető a kitaláltság, a fikció ilyen formán túlzottan előtérbe nyomakszik, ami egy alapvetően hétköznapi helyzetet feldolgozó sztorinál zavaró.
Habár minden egyes epizód tartogat egy-két fordulatot, összességében olyan, mintha az egész évad nem haladna semerre. Persze a válás, ahogy arra lehet is számítani, eldurvul, a kezdetben terápiával és mediációval próbálkozó felek hamar átmennek Mr. és Mrs. Smith-be, persze fegyverek nélkül. Mindenesetre a fókuszban már nem a békés megegyezés és a másik elengedése, sokkal inkább egymás életének megnehezítése áll. És hát erre létezik egy-két módszer. A második évad biztosan felvonultat még néhányat. Kérdés viszont, hogy hányan kíváncsiak rá. Nem mondanám, hogy érdemes mindenképpen lépést tartani a Válással, de nem is nézhetetlen, van, hogy kimondottan vicces, sőt, ironikus. Nagyjából, mint az HBO kissé hasonló sorozata, a két évad után elkaszált Együttlét.
