Unbreakable Kimmy  SchmidtTúlzottan vidám, sosem adja fel, mindennek tud örülni és nyughatatlan – ő Kimmy Schmidt, a rendíthetetlen. Ha idegesít, azzal semmi gond nincs, egyszerűen ne nézd a róla szóló sorozatot. 

1999-ben egy őrült prédikátor elrabolt négy nőt Indianában, és fogságban tartotta őket egy atombunkerben azzal a szöveggel, hogy odakint a bekövetkezett isteni apokalipszis elpusztította a világot. Köztük van Kimmy Schmidt, aki szabadulása után nem akar a média által ráaggatott vakondnőként élni szülővárosában, ezért New Yorkba költözik, hogy ott új életet kezdjen, és bepótolja az elrabolt tizenöt évét.

Hirdetés

Kalandjairól szól az Unbreakable Kimmy Schmidt, amelyet Tina Fey és Robert Carlock kreált eredetileg az NBC csatornának, amely azonban nem bízott a furcsa vígjáték sikerében, és ezért eladta azt a Netflixnek. Ott jó teljesítménnyel debütált 2015 márciusában, azóta berendelték a második évadot, továbbá a szitkom 7 Emmy-jelölést kapott (köztük a legjobb vígjátéksorozat-jelölést), és a kritikusok a tengerentúlon egyöntetűen imádták.

Unbreakable Kimmy   Schmidt

Ez utóbbit a sorozat kifogástalan minőségére vonatkozóan a 13 részes széria alapján elég nehéz elhinni. Az NBC nem véletlenül nem mert bevállalni, az Unbreakable Kimmy Schmidt ugyanis kétség kívül rétegsorozat. Biztos vagyok benne, hogy itthon se fog mindenkinek tetszeni (sőt), hazájában inkább létezik egy viszonylag jól körülírható csoport, amelyik imádhatja: a városi (lehetőleg New York-i) harmincasok rétege. Márcsak azért is, mert a poénok döntő része kifejezetten nekik szól.

Bár a humor a Kimmyben több forrásból fakad, a legjobban azok ülnek, amelyek a popkulturális vagy technológiai jellegűek. A főhős 1999-ben kilépett a világból, számára azok maradtak a sztárok, akik akkoriban voltak („– legyen a szülinapi bulimon az Mmmbop!” „– Ugyan már, Kimmy, Hanson?” „– Jól van, egy új számot se ismerek tőlük!”), és rendkívül boldog, hogy a szabadulása után végre élőben megnézheti Micheal Jacksont és Whitney Houstont. Illetve teljesen lemaradt az akkori technika szintjén, nem is érti, miért nyomkodják a felnőttek is egyfolytában a Gameboy-ukat.

Unbreakable Kimmy  Schmidt

Az ilyen jellegű humor magasan a legjobb az Unbreakable Kimmy Schmidtben, és ez a kreátorokat ismerve nem is meglepő. Nevükhöz kötődik A stúdió, ami kis túlzással a milleniumi évek legjobb szitkomja, ahol az egy percre eső beszólások és popkulturális utalások száma biztosan tart valamilyen rekordot (vagy ha nem, kéne neki). Tina Fey-t nem véletlenül tartják a vígjátéksorozatok Aaron Sorkinjának, párbeszédei legalább annyira pörgősek, mint Az elnök emberei megálmodójának, biztos, hogy többszöri megnézéskor is találunk bennük fel nem fedezett poént. A stúdió főszereplője, Liz Lemon pedig abszolút telitalálat, kevés viccesebb és karakteresebb női egyéniséget láthattunk nála a képernyőn.

Igaz ez Kimmy Schmidtre is, akit Ellie Kemper (A hivatal) mesterien kelt életre. Figurája abszolút uralja a sorozatot, egyszerre képes megtestesíteni egy esetlen feministát, egy túlérett tinilányt és egy határozott vezetőt. Kimmy Schmidt az elcsépelt „ma van életed hátralevő részének első napja” mondás példaértékű manifesztációja, aki bár rendre csalódik a világban, mégsem adja fel sohase. Számomra teljesen érthetetlen, miért pont az őt játszó színésznőt nem jelölték Emmy-díjra, pláne annak tükrében, hogy azért a Kimmy közel sem annyira jó sorozat, mint amennyire a tengerentúlon éltetik.

Unbreakable Kimmy  Schmidt

Például a többi karakter – különösen a főszereplőhöz viszonyítva – közel sem olyan kidolgozott, mint Kimmy. A lány főnökét játszó, neurotikus, elkényeztetett feleség, Jacqueline Voorhees (Jane Krakowski) még úgy-ahogy vállalható, mert mutat némi fejlődést, kár, hogy szinte egy az egyben import A stúdióból (ez azért is feltűnő, mert ott is ugyanaz a színésznő játszotta). Nála sokkal rosszabb Kimmy lakótársát megformáló Titus (Tituss Burgess), egy ripacs, homoszexuális férfi, ő a legrosszabb meleg sztereotípiákat testesíti meg, már-már sértő módon a kisebbségre nézve.

Az első évad egy szitkomtól szokatlan módon elég nagy fordulatokat vesz, talán emiatt is kifejezetten egyenetlen a széria színvonala. Az első pár epizódban még megbocsátható a bénázás, érthető, hogy ilyen karakterekkel és történettel nehezen indul be (tulajdonképpen csak a harmadik résztől vicces az Unbreakable Kimmy Schmidt). Ellenben az, hogy az utolsó két rész ennyire gyenge lett, az már nehezen elnézhető, különösen annak fényében, hogy itt vendégszereplőként Tina Fey mellett Jon Hamm is megjelenik. Előbbi az egész évad mélypontja, nem pusztán nem vicces, hanem felesleges, erőltetett, és önmagában egy kihagyott ziccer. Ezért is gondolom, hogy Fey Sorkinnál sokkal inkább hasonlít Seth MacFarlane-re (TedHogyan rohanj a veszTEDbe), mert színészként ő is rendre megbukik (lásd: Vizsga két személyre), de amikor csak ír, és a főszerepet másra bízza, abból csodákat képes kihozni. Mint például Kimmy Schmidt karaktere az Unbreakable Kimmy Schmidtben.

Adatlap

, , , , , ,

Van véleményed? Oszd meg velünk!

Powered by Facebook Comments