Az eddig elsősorban színészként és vígjátékok rendezőjeként ismert Tom McCarthy új vizekre evezett, és rögtön be is zsebelt érte két Oscar-jelölést – teljes joggal. A Spotlight remek darab, az idei díjszezon talán legerősebbike.
Ha végigtekintünk Tom McCarthy korábbi rendezésein, melyek között olyan gyenge darabokat is találunk, mint A cipőbűvölő, egyszerűen nem értjük, hogy lehet, hogy egyazon művész kezei közül ennyire különböző minőségű munkák kerülnek ki. Azért nem előzmény nélküli a Spotlight sikere, a rendező-forgatókönyvírónak ugyanis nem ez az első jelölése, a Fel! scriptjéért 2010-ben már ott volt az esélyesek között. Akkor nem vitte haza az aranyszobrocskát, idén azonban kétszeresen is reménykedhet, hiszen íróként és rendezőként egyaránt értékelte az Akadémia. A Spotlight egyébként a legjobb film és a legjobb vágás kategóriájában is versenyben van, míg a színészek közül Mark Ruffalo és Rachel McAdams szoríthat a győzelemért.
Ami engem illet, én bizony a Spotlightra szavazok. Régen láttam ennyire jó csapatot, ennyire feszült történetet, ilyen fontos üzenetet. McCarthy – A WikiLeaks botrányt is jegyző Josh Singerrel közösen – nem kisebb skandallum bemutatására vállalkozott filmjével, mint a bostoni papok gyermekmolesztálási ügye. 2002-ben a Boston Globe Pulitzer-díjas tényfeltáró cikksorozata rántotta le a leplet John J. Georghan pap esetéről, aki 35 év alatt 130 gyereket molesztált – és ami felett az egyház szemet hunyt. A film címe az újság oknyomozó csapatának nevére utal, akik éveken keresztül több száz írásban nemcsak az említett pap, de több tucat kollégájának esetét ismertetve az egyház legnagyobb botrányát robbantották ki. A film legnagyobb erénye, hogy nemcsak emlékezetünkben tartja a történteket, de rávilágít arra is, hogy a médiában itt-ott olvasott felkavaró hírek csak apró morzsái az egész képnek, ami bizony rendszerszintű problémákra mutat rá – a világon ugyanis számtalan országban több ezer (!) hasonló eset történt. Az alkotók remek érzékkel kerülik ki az olcsó manipuláció csapdáit – a tények bemutatás ugyanis pont elég az érzelmek felkavarásához.
https://www.youtube.com/watch?v=_yJne0ZybaA
McCarthy és Singer remekül építi fel a nyomozást, a film minden pillanata feszült és izgalmas, s bár a hírekből tudjuk, mi lesz a végkimenetel, mégis mindvégig aggódunk, vajon hőseinknek sikerül-e lebuktatnia a bűnösöket. A filmet nézve természetesen adódik az összevetés Az elnök embereivel, ami a Watergate botrányt felfejtő két oknyomozó újságíró nyomába eredt. A témából fakadóan a két alkotás sok hasonlóságot mutat, még sincs olyan érzésünk, mintha a Spotlight csak kullogna Alan J. Pakula klasszikusa után. A 2016-os film a saját jogán szerez érvényt magának, s teszi ezt – ahogy azt már említettem – a feszültség remek adagolásának, és a kifogástalan színészi játéknak köszönhetően. Nehéz kiemelni bárkit is a stábból, s bár az Akadémia most Ruffalónak és McAdamsnak kedvezett, a gárda bármelyik más tagja is megérdemelt volna hasonló elismerést. Aki számomra különlegesen emlékezeteset alakított, az ezúttal Liev Schreiber volt. Schreiber előszeretettel vállal csihi-puhi, sablon szerepeket – csak tudnám feledni Az 5. hullám súlytalan marslakóját vagy a X-Men kezdetek: Farkasának Viktorát –, most azonban a film legizgalmasabb karakterét rajzolja meg a csendes, mégis radikális Marty Baronjaként. Érdemes megnézni.
