Kritika

Titanic 2017: 3 és 1/2 – 20th Century Women

Élni, de hogyan? A 20th Century Women hősei az általános kiábrándultság korában keresik a választ, találják meg a szabadságot és vezetik egymást a boldogság felé.

Mike Mills ismét önéletrajzi ihletettségű filmet készített: míg a Kezdők az apjával, a 20th Century Women az anyjával való kapcsolatát dolgozza fel. Bár tény, hogy Mills anyja is rákban halt meg 1999-ben, mint a főszereplőé, illetve saját bevallása szerint a többi szereplőt is valódi, a gyerekkorát meghatározó emberek ihlették, mindez inkább csak életrajzi érdekesség – fontosabb, hogy a film izgalmasan örvénylő, magával ragadó stílusú, amely egyszerre feszegeti a műfaj határait és marad kellemesen ismerős.

A történet problémafelvetései mellett a stílus is sok tekintetben a Kezdőket idézi, de Mills továbbfejlesztette az ott látott trükköket: a jellegzetes vizuális eszközei (montázsok, feliratok) is kiforrottabbak, illetve immár több idősíkot és nézőpontot váltogat virtuóz módon. És a 20th Century Women egyik különlegességét éppen az időszemlélete adja. Az egyszeri családtörténetet a rendhagyó szüzsé teszi önmagán túlmutatóvá: általánosabb érvényűvé, ugyanakkor nagyon személyessé is. Hogyan lehetséges e kettő egyszerre?

A film szinte az egész huszadik századot felöleli, a magja mégis néhány nyári napra korlátozódik – az előre- és visszatekintéseknek, a váltakozó elbeszélői nézőpontoknak és folyamatosan cserélődő narrátoroknak köszönhetően viszont megismerjük az előzményeket és következményeket is, minden szereplő részletes életrajzot kap, jelzésértékűen pedig a külvilág eseményei is felvillannak a családi mikrotörténet kiegészítőiként, kontextust adva a hősök problémáinak. Leírva talán bonyolultnak hangzik, ám valójában tökéletesen követhető a film: a kavargó idő inkább a teljesség érzetét kelti, a szokatlan elbeszélői attitűd pedig bizsergetően újszerű – ám sosem tolakodó. Mills filmje úgy lesz eredeti, hogy közben nagyon szerethető marad – kicsit olyan, mint egy földhözragadtabb Tenenbaum, a háziátok. Nem célja, hogy kizökkentsen a komfortzónánkból, inkább csak finoman szélesítené a látóterünket. Épp, ahogy a történet főhősei teszik egymással.

A 20th Century Women ugyanis egy neveléstörténet, ha tetszik, coming-of-age dramedy, de a mostanság kissé elhasznált műfaj határait bőven meghaladva: ugyanis nem elsősorban a kamaszfiú felnövéséről, sokkal inkább – a címnek megfelelően – a körülötte élő három nőről (és egy férfiról), pontosabban egy lakóközösség egymásra hatásáról szól. Dorothea, Jamie egyedülálló, régimódi anyja nem érzi elégnek magát, hogy a fiát nevelje, ezért segítséget kér a házukban lakó feminista, rákból lábadozó Abbie-től és Jamie legjobb barátjától, a koraérett, önpusztító Julie-tól. A film nagy erénye, hogy bár típusoknak tűnnek, Mills minden szereplőt annyi egyedi vonással ruház fel, hogy igazi egyéniségekké válnak.

Három nő, három korosztály és három út: mind a maguk képére igyekeznek formálni Jamie-t, aki tüneményes nyitottsággal tűri mindezt. Olyan ez, mint egy fordított 8 és 1/2: itt nem a fiú érzi elveszettnek magát, hanem a környezete bélyegzi annak. Ennek megfelelően pedig nem a férfiszemszög dominál, hanem azt ismerjük meg, hogy az őt körülvevő nők hogyan látják az életet, amire fel akarják készíteni Jamie-t – de mi az élet 1979-ben, Dél-Kaliforniában? Mire kell megtanítani a csendes, önzetlen és érzékeny fiút? Itt kap jelentőséget a történet időpontja: míg Fellininél a modernizmus fásultsága béklyózta meg a szereplőket, itt a romba dőlt álmok, a hosszúra nyúlt háborúk formálta kiábrándultság teszi tétovává őket. Hogyan lehet győztesnek lenni ebben a megfeneklett, unalomba fulladt világban? A film tanulsága szerint éppen a nézőpontok ütköztetése, a határok feszegetése vezethet önmagunk megismeréséhez – az ebből fakadó szabadság pedig másodlagossá teszi, mi történik a világban.

Ebben a coming-of-age filmben mindenki felnő egy kicsit: ki hamarabb, ki később ébred rá, hogy ideje megváltoznia. A szereplők egymást alakítják a szokatlan, alkalmi (nem elsősorban szexuális, inkább baráti) kapcsolataikkal – és mikor nagyjából minden konstelláció megvalósult, önmagukhoz is közelebb kerülve készen állnak egy új életre. A közös kísérletezésben pedig az a legjobb, hogy mindenki sérülésmentesen, boldogan kerül ki belőle – így a 20th Century Women a komolyabb epizódok ellenére is üdítően pozitív, életigenlő film. Külön erénye, hogy nem játssza túl a retro hangulatot sem: a kérdésfelvetései ugyanúgy megállnának egy kortárs történetben is, így az egészet nagyon mainak, nagyon közelinek érezzük.

A 20th Century Women a csavaros forgatókönyv (teljesen jogos az Oscar-jelölés) és biztos kezű rendezés mellett a remek színészválasztásnak köszönhetően működik igazán. Annette Beninget Golden Globe-ra is jelölték a szerepért, de ugyanilyen remek minden társa: Elle Fanning, Greta Gerwig, Billy Crudup és a fiatal Lucas Jade Zumann is, akiről remélhetőleg sokat hallunk még. Ahogyan a rendező-forgatókönyvíró Mike Millsről is, hiszen ez még csak a harmadik nagyjátékfilmje.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com