Vászon nélkül

Generációs sebek – A férfiak nem sírnak

A férfiak nem sírnak

A férfiak nem sírnak című délszláv koprodukció láttán az ember néha kicsit zavarban van: filmet nézünk, vagy ez egy pszichodráma csoport, ahová kandi kamerával kukkolunk? Ebben az esetben a háború poszttraumatikus tünetei nagy hatással lehetnek a nézőre. Együtt sírunk a férfiakkal, akik nem sírnak.

20 évvel vagyunk a ma is borzalmasként megélt, szomszédunkban kitört, megmagyarázhatatlan háború után, a sebek azonban továbbra sem gyógyultak be. Talán mert nem beszélnek róla eleget az érintettek – ad lehetséges magyarázatot erre Alen Drljevic forgatókönyvíró-rendező, aki eljátszott a gondolattal, és saját élmény alapján gyógyulást hozó tréningre hív különböző hátterű délszláv háborús veteránokat egy szezon végén bezárt szerb szállodába. Vannak szerbek, horvátok, ortodox keresztények, muszlimok, egészségesek és rokkantak. Valószínűleg mindenki mást gondol arról, miért és hogyan történtek a háborús események. Ki a felelős, ki a hibás, kell-e, akarunk-e megbékélni, tudok-e megbocsátani magamnak vagy másnak? Egyáltalán van-e szükség erre? A lélekben és testben egyaránt sérült férfiak néhány fiktív napját követjük végig, mindeközben érezni, hogy könnyen fordulhat tragédiába a történtek feldolgozása, vagy éppen annak lehetetlen volta.

Egy jó alapötletet dolgoz fel tehát elsőfilmjében Alen Drljevic. A fiatal szarajevói rendező már 2005-ös Prva plata (Első letét) című kisfilmje is elnyerte a Szarajevói Filmfesztivál legjobb kisfilmjének járó díjat, és jelölt volt az Európai Filmakadémia díjára is. Később Jasmila Zbanic asszisztense volt a berlini Arany Medve-díjas Szerelmem, Szarajevó című filmben. Kicsit sokára jött az első nagyjátékfilm (a tavalyi Karlovy Vary Filmfesztiválon volt világpremierje), valahol azonban mégis hasonlítható Zbanic filmjéhez, mondhatni, párba is állítható.

Amíg a 2006-os alkotás szinte csak női szereplőkkel szólt a Grbavica negyed elhagyatott, háború utáni kietlen, reményvesztett vízióiról, addig A férfiak nem sírnak valami hasonlót mutat férfiszemmel. A filmben szinte kizárólag férfiak szerepelnek: van egy szállodai alkalmazott nő, illetve az egyik szereplő anyját említik meg, akinek a film közepén a halálhírét halljuk. Őt azonban nem látjuk.

A film alapvető feszültségét a tesztoszteron férfias megléte és a megbocsátáshoz és közös együttéléshez szükséges érzelmek kimutatása közötti nyilvánvaló különbség adja. És ez működik, annak ellenére is, hogy a film nem tartalmaz semmilyen rendkívüli dolgot. Tisztességesen megírt forgatókönyve és átlagosnál jobb, de nem kiemelkedő színészi alakítások vannak benne. A legfontosabb szerepe a leginkább kompromisszumot kereső horvát férfinek, Valentinnek van, akit az egyik legismertebb bosnyák színész, Leon Lucev alakít. (Őt Angelina Jolie Vér és méz földjén című filmjéből ismerheti a világ, de szerepelt Nagypál Orsi Körforgalom című kisfilmjében is.) Ott van még a fontos szereplők között Emir Hadžihafizbegović is, aki a rendező korábban említett kisfilmjében is szerepelt.

Leon Lucev A férfiak nem sírnak című filmben

De érdekesek a karakterek is: noha sok szereplő van, mégis a legtöbbről kialakul egy képünk. Legyen az szerb fuvaros, aki nehezen tud mit kezdeni, amikor bosnyák társa elmeséli a népirtások során átélt szenvedéseit, horvát férfi, akinek családja már Németországban van, vagy legyen bosnyák muszlim, akinek minden probléma nélkül kést tartottak a torkához, és többezer társának halála is csak járulékos véletlen volt a háborús bűnök asztalán. Ahogy beszédes az is, hogy a társaság egyetlen jómódú figurája, a háborút Ljubljanában átvészelő tréner, aki pro bono tartja ezt az alkalmat is; ki tudja, talán lelkiismeret-furdalás vezeti.

A nem különösebben kiemelkedő film azonban hitelessége miatt ragadja meg a néző figyelmét. Nem látunk itt mást, mint több napon át tartó, eljátszott pszichodráma csoportot. Az ebben részt vevő férfiakból egyre mélyebbről jön föl a háború során megélt, de soha ki nem beszélt trauma. Ahogy egymástól várják a felmentést kétségbeesésükben, egyre jobban döbbennek rá arra is, hogy

egymás megértése és elfogadása nem vallástól vagy nemzetiségtől függ, vagy esetleg attól, ki melyik városban született, melyik híradót nézte.

Csattannak a pofonok, és repkednek a szidalmak, de ez a gyógyulás fájdalmának jele. Ezek persze közhelyes gondolatok, 20 évvel a háború után azonban mégis van létjogosultsága az erről való beszédnek.

A filmvégi temetés s az azt követő zárójelenet azt mondja, sok még a munka, de van még értelme válaszokat keresni. És ha a háborúban résztvevő generációk ezt talán nem is találják még meg, a következőknek már lesz rá lehetőségük.

Avatar

Sergő Z. András

Sergő Z. András alapító, főszerkesztő-helyettes. Közép-Kelet-Európa, különösen a román újhullám, a délszláv és a magyar film követője. Kedvencei a dokuk, a kamaradarabok, sport- és valláspolitika. sergoandras@filmtekercs.hu

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..