Vászon nélkül

A fullasztó feszültség felsőfoka – Blue Ruin

Macon Blair a Blue Ruin című filmben

Macon Blair a Blue Ruin című filmbenJeremy Saulnier Blue Ruin című pszichothrillere a hétköznapi kisember története. A kisemberé, akit igazságérzete gyilkosságba hajszol. A kisemberé, aki mindannyiunkban ott bujkál, ám a legtöbben nem engedjük felszínre törni.

Dwight Evans (Macon Blair) szülei halottak. Egy Wade Cleland nevű férfi ölte meg őket még 1993-ban, amiért börtönbe is került, ám büntetlen előélete miatt sikerült vádalkut kötnie, így a kettős gyilkosság mindössze húsz év elzárást jelentett számára. Már ha a film cselekménye – egyéb jelzés híján következtethetünk erre – készítésének évében, 2013-ban játszódik. Noha nem lennék meglepődve, ha az időmeghatározás elhagyása tudatos rendezői döntés volna: Saulnier ezzel is egyetemesebb érvényűvé tette filmjét a bárhol, bármikor, bárkivel megtörténhet érzését elültetve a nézőben.

Pedig hál’ Istennek kevesen élünk át olyan poklot, amilyenben Dwight tengődik. A férfinek ugyanis rögeszméjévé vált a bosszúállás: szülei halála óta szinte teljes elszigeteltségben él, nomád módon nővére autójában lakik a tengerparton, mindennapi betevőjét pedig jobbára kukákból gyűjti össze. És közben a megfelelő pillanatra vár. Wade Clelandet ugyanis kiengedik a börtönből, Dwight szerint azonban nem bűnhődött meg eléggé: gyilkosságért halált érdemel. Ez a fajta szemet szemért elv sodorja aztán főhősünket olyan örvénybe, mely egyre több áldozatot követel, és amelyből egyetlen kiút lehetséges csupán…

Macon Blair a Blue Ruin című filmben

Milyen ember az ilyen? Milyen ember az, aki képes két évtizeden át önkéntes száműzetésben, hajléktalan módjára élni, családi házakba betörve zuhanyozni és szemetesből enni, csak hogy aztán megölhessen egy embert? Egyáltalán képes egy ember ilyesmire? Mi kell ehhez? Megszállottság? Őrültség? Nézzük meg másik szemszögből!

Dwight Evans egy kitartó ember, akinek végletekig kifinomult az igazságérzete. Képes szó szerint mindenről lemondani, hogy elérje célját: visszavonultan, magányosan, nélkülöző módon él, és vállal minden kockázatot, ami törekvésében előresegíti. Amikor eljön az ideje, nem riad vissza a tervezgetett nagy tett végrehajtásától, sőt rég nem látott hozzátartozói biztonságáról is megfelelő módon gondoskodik. Ha egy akciófilmben lennénk, ő lenne a non plus ultra pozitív hős, akit útja végén megérdemelt jutalom vár. De a Blue Ruin sokkal inkább véres lélektani dráma, mint látványorientált akció- vagy horrorfilm (noha nyomokban mindkettőbe illő jeleneteket is tartalmaz).

Blue Ruin

Na meg persze thriller, a nyomasztóbb fajtából. Saulnier legutóbbi filmjének, a Green Roomnak méltó elődje, noha abban már az egyén társadalmi és/vagy csoportos viszonyai is erőteljesen jelen vannak. A Blue Ruinban nem érdekes a társadalom, hősünk magányos hős, aki önként választotta a társadalmon kívüliséget, mert nem elégedett a rendszer működőképességével. Hozzáállása az őt körülvevő világhoz rokonítható Monty Brogan (Edward Norton fantasztikus alakítása) karakterével Az utolsó éjjel című filmből, vagy akár a hamarosan folytatást kapó Trainspotting szereplőivel. Kivéve, hogy Dwight nem beszél, hanem cselekszik. Meg sem próbálja megfogalmazni se magának, se a külvilágnak, hogy mi a baj az igazságszolgáltatással, inkább szótlanul és már-már kényszeresen tesz ellene. És ettől a megfogalmazatlanságtól, a ki nem mondott szavak helyetti realisztikus, ám roppant brutális tettektől válik a Blue Ruin végtelenül nyomasztóvá.

blue-ruin-macon-blair1

Saulnier nagyon jól adagolja a feszültséget, melyet a saját maga által fényképezett ködös vagy félhomályban úszó képek csak tovább fokoznak. De remekül és pontosan bánik a fordulatokkal is, melyek azonban egyáltalán nem nagyok, csupán árnyalják a kialakult képet. Mert ugyan mit számít már az igazság, ha a felek kölcsönösen kimondták egymásra a halálos ítéletet. A tévedés beismerése a Blue Ruin világában nem vezet előre, csupán még erőteljesebben predesztinálja az elkerülhetetlen véget. A véget, ami lezártsága ellenére fellebbenti ugyan a továbbélés lehetőségét (vagyis inkább a szemléletmód öröklődését, ezzel pedig ismételten a történtek egyetemes érvényűségét), a Blue Ruinnak mégsem lehet folytatása – mert abba már végképp belefulladnánk.

Hancsók Barnabás

Hancsók Barnabás

Hancsók Barnabás 2010 óta ír cikkeket a Filmtekercsnek, volt rovatvezető és olvasószerkesztő. Specializációja az adaptáció, a sci-fi, a vígjáték és a társadalmi dráma, szívesen ír szerzői, bűnügyi és dokumentumfilmekről is.

Hirdetés

Hirdetés