Vászon nélkül

Ezt a Shyamalant kérjük vissza! – A sebezhetetlen

Volt idő, amikor még hittünk Shyamalanban. Bár a kritikusoknál a Hatodik érzék sem aratott osztatlan sikert, a moziszeretők nagy része odavolt érte, ami a rendezőt kapásból a nagy reménységek közé katapultálta. Aztán jött a második film, a Sebezhetetlen, és Shyamalan beágyazódott Hollywood üdvöskéi közé.

Évtizedek szívós munkájával, igénytelen filmekkel (Az esemény, Az utolsó léghajlító, A Föld után) azonban sikerült erodálnia a sikereit – és 2016-ig úgy tűnt, hogy az M. Night Shyamalan név csupán egyetlen helyen szerepel a filmtörténeti lexikonokban, a „legcsúfosabb csalódások” címszó alatt. De jött a Széttörve, ami bár messze nem volt tökéletes, de annyira vacak sem – és a végén, egy hamisítatlan shyamalani csavar visszakötötte a feszült thrillert a bő 15 évvel azelőtti siker, a Sebezhetetlen világába. Ez pedig elég volt arra, hogy újra lehetőséget lássunk a levitézlett rendezőben, és elkezdjük várni a „trilógia” harmadik részét.

De mitől volt olyan jó a Sebezhetetlen, hogy egy ilyen „folytatástól” is azonnal remegni kezdett a rajongók lába?

Újranéztük, hogy kiderítsük, mai szemmel is tényleg olyan film-e, mint amilyenre az évek megszépítő távlatából emlékezünk.

Az első, ami feltűnik, hogy mennyire hasonlít az egész a népszerű elsőfilmre, a Hatodik érzékre. Ugyanúgy széteső házasságról szól. Ugyanúgy egy melankolikus Bruce Willis a főszereplő, aki ugyanúgy nehezen fogadja el azt, ami, és megint fontos szerepet kap egy gyerek. A misztikus, természetfeletti körítés is megvan. És ez csak az alapfelállás – a rendezői fogások, „védjegyek” is visszaköszönnek: a rövid, semmiből semmibe tartó párbeszédek és jelenetek, amelyek közben még a képek is úgy vannak komponálva, mintha nem is igazán arról szólnának, amit látunk, mintha máshová fókuszálnának. És mégis, ezekből a kis szösszenetnyi, sokszor szinte összefüggéstelen jelenetekből gyönyörűen, sőt bravúrosan tűnik elő egy minta, egy jellem, egy dráma.

A sebezhetetlen
Felejthetetlen

A Sebezhetetlenben az a szép, hogy egy olyan hőst állít elénk, aki először önmagát győzi le, és csak ezután kezd másokat megmenteni. David Dunn az a hős, aki nem egyetlen, látványos gesztussal áldozza fel az életét egy „mindent vagy semmit” helyzetben. Hanem olyan, aki nap mint nap, apró döntésekkel, önfeláldozásokkal, lemondásokkal próbálja egyben tartani a családját, vigyázni a nőre és a gyerekre, akit szeret. Nem a szuperképességgel, a pókcsípés után, a főellenség iránti bosszúval vagy valami félresikerült akcióval jön meg a felelősségtudata – hanem pont fordítva. Nála a felelősségtudat, a nehéz, lelkiismeretes mindennapi küzdelem jelenti a nagybetűs Életet. És ebbe „rondít” bele a képregényes mesevilág.

Mert amikor Shyamalan elkészítette ezt a filmet, a képregények világa még bizony mesevilág volt. Persze, voltak már régebben is képregényfilmek, sőt, éppen akkoriban kezdett felfutni a manapság már elképzelhetetlen magasságokat ostromló (gondoljunk csak az Oscarra jelölt Fekete Párducra!) műfaj. De akkoriban a képregényfilm még leginkább színes, akciódús, kétdimenziós szereplőket mozgató kuriózumnak számított.

Hol voltunk akkor még a geekség reneszánszától!

Visszatekintve abba a korba, éppen a „képregényes” részei működnek legkevésbé a Sebezhetetlennek. Vagy legalábbis ezek ma már meglehetősen furcsák. Ma már nem kell hosszú párbeszédeken át, az egyiptomiaktól kezdve levezetni, hogy kik is azok a szuperhősök. Nem kell tudományos blablával megmagyarázni, hogy mi is az a szuperképesség. És az is világos, hogy minden képregényhősnek megvan a gyenge pontja. Akkoriban még a nézők szájába kellett rágni ezeket a képregényes szabályokat – abból látszik, mennyit változott a világ, hogy ezek ma már a popkultúra intézményesült alapfogalmai. Mai szemmel tehát már kicsit furák és röhejesek az ilyen jelenetek.

Mint ahogy a sztori lassú folyása és viszonylagos akciómentessége miatt is sokan elkapcsolnának róla manapság.

A sebezhetetlen
Ilyen egy szuperhős?

De akkoriban ez mind elképesztő és bátor újdonságnak számított. És mindemellett ott van az a dráma, ami miatt ma is megfog minket David Dunn és Elijah Price története. Folyamatos a feszültség és a melankólia is – ez az a hangulat, ami nagyon fekszik Shyamalannak, és itt ki is maxolta ennek lehetőségeit.

Nehéz nem szeretni az indiai származású rendezőt a Sebezhetetlent megnézve. Hiába csúszott azóta egyre mélyebb hullámvölgyekbe – ezt a filmjét nézve óhatatlanul is reménykedni kezdünk, hogy eljön még a feltámadása, újra magára talál majd, és ehhez hasonló egyedi, nagyszerű filmélményekkel ajándékoz meg minket. Még akkor is reménykedünk, ha – így 18 évvel okosabban – már jól tudjuk, hogy újra és újra cserben hagy majd bennünket, és reményeink apró üvegcserepekben, széttörve végzik majd…

Pásztor Balázs

Pásztor Balázs

Pásztor Balázs újságíró, szerkesztő, tanár, édesapa. A kamera túloldalán is előfordul – ismeretterjesztő és dokumentumfilmek készítésébe kóstolt bele. Az okos és többrétegű filmeket kedveli, de a humor is fontos számára – a filmekben és az életben is.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..