Kritika

Lerágott csont, új csomagolásban – A forradalom napján

Ha egy filmet mozibemutató előtt gyorsan eltüntetnek a forgalmazók, az általában két dolgot jelez: vagy olyan minősíthetetlenül rossz, hogy azt mindenki szeme elől rejteni kell, vagy az érzékeny témaválasztás kavarhat botrányt. A forradalom napján teljesen érthető körülmények áldozata lett: a franciaországi vérengzések után milyen jóhiszemű ember akarna egy Párizsban játszódó terrorista-ellenes akciófilmet nézni?

James Watkins harmadik nagyjátékfilmjének igencsak hányattatott sors járt: az eredetileg 2016 februárjára tervezett bemutatót áprilisra tolták, Franciaországban az említett események miatt ki is vették a programból. Ironikus módon ez volt a leghangosabb utóélete, mert a kritikusok és a nézők számára is inkább csak jött és ment. A terrorizmus témája ma is mindennapos, releváns téma, feldolgozását tekintve azonban egyre nehezebb újfajta szemszöget találni. Az elhárítás hazafias propagandájától kezdve (Támadás a Fehér Ház ellen), az elkövetők humánus megformálásáig (Mennyország most) széles spektrumot fedtek le az elmúlt másfél évtized e témájú filmjei. A forradalom napján ezekhez képest nem sokat markol és még kevesebbet fog.

Történetünk Párizsban játszódik. Michael Mason (Richard Madden) zsebtolvajként keresi kenyerét, egészen addig, amíg az egyik általa ellopott, majd hátrahagyott csomag szörnyű meglepetést rejt egy bomba képében. Az akaratlanul terrorgyanúba keveredett srácra egyszerre kezd el vadászni a francia hatóság, a nyomaikat eltakarítani kívánó bombagyártók és a helyi CIA ügynök,  Sean Briar (Idris Elba). Hamar kiderül, hogy a kemény öklű és unortodox módszereket alkalmazó Briar lesz Michael egyetlen záloga a túlélésre, pláne, hogy Briar sejti: a bomba csak felvezetése volt egy nagyobb csapásnak, aminek feltett célja, hogy szétszakítsa az amúgy is törékeny, feszültségekkel teli Franciaországot.

A film nyílegyenesen haladó, üldözéses akcióthriller tengelyén mozog, a furcsa páros A-ból B-be haladva szedi össze az információs morzsákat, cselezi ki az őket kergető terroristákat, és ha minden kötél szakad, akkor jöhetnek az összecsapások. Sokszor látott helyzetek, párbeszédek és panelek épülnek egymásra, a tapasztaltabb néző akár sokszor előre kisakkozhatja, hogy mik lesznek a főbb fordulatok. Némiképp gyógyír, hogy a film elég pörgős ahhoz, hogy legalább az üresjáratoktól megkíméljen, és még csak szájbarágósnak se mondható.

Watkins és forgatókönyvírói talán az antagonisták kiléténél és céljainál járnak a legközelebb ahhoz, hogy valami relevanciája legyen a filmnek, ugyanis a gonoszok nem a megszokott gonosz, arab terroristák, hanem becsületesnek látszó rendfenntartók, akik szándékosan kívánnak káoszt generálni azzal, hogy a politikai és társadalmi osztályokat egymásnak uszítják. Kezdik is ezt rögvest azzal, hogy a filmeleji bombatámadást a muzulmán kisebbségre kenik. Ez az erősen aktuálpolitikai töltetű és sok kérdést felvető dramaturgiai húzás viszont csak eleinte tűnik fordulatosnak. Mert amire sikerül kifuttatni, az annyira fájdalmasan klisés, hogy azt kívánjuk, inkább maradtak volna a klasszikus „alvó sejtek” megoldásnál.

A gyors tempó mellett még két dolog teszi elviselhetőbbé az összképet. Egyrészt a karizmatikus Idris Elba, aki nem meglepő módon kisujjából rázza ki a szabályokra magasan tevő CIA ügynök szerepét. Tipikusan az a talpraesett, szókimondó, moralizálás helyett cselekedő akcióhős, akiért minden helyzetben tudunk szorítani. És bár Watkins most nem él az előző filmjeiben (Eden Lake – Gyilkos kilátások) lévő zsigeri feszültségkeltéssel, az akciójelenetekre nem lehet panasz, Párizs pedig kellően egzotikusan asszisztál hozzájuk. Különösen egy háztetőkön játszódó üldözésnél, ami kellemesen idézi vissza a harmadik Bourne-film hasonló képsorait.

A forradalom napján mintapéldánya az „esős délutánon egyszer megnézhető” típusú, középszerű akciófilmeknek, amikkel tucatszám találkozhat az ember a kereskedelmi tévék műsorsávjában. Színtelen, szagtalan, felejthető alkotás, ha pedig témáját vesszük, akkor sem tud többet mondani a 24 vagy a Homeland aktuális évadánál. Sőt, még azt is megkockáztatom, hogy ez a két széria komplexitásban már jócskán meghaladta ezt az akciófilmet.

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.