Azoknak, akik érdeklődnek a világpolitika, a hadseregek, a hírszerzés vagy a jelenkori történelem iránt, a Zero Dark Thirty valójában intellektuális pornó. Agyonkényezteti az agyadat, ami pedig köztudottan az egyetlen erogén zóna.
A Zero Dark Thirtyt maga a történelem formálta: Kathryn Bigelow és Mark Boal az Oszama bin Laden utáni sikertelen hajszáról akart filmet készíteni, és már épp kezdték volna a forgatást, amikor kirobbant az abbotabádi győzelem híre. Az évtizedes sztori kudarctörténetből átváltozott diadallá.
Azonnal nekiláttak a szkript újraírásának. A rendező asszony nagyon-nagyon veszélyes lehetőséget kapott: mivel az első verzió miatti kutatásban már megismertek sok részletet és kiépítettek sok kapcsolatot, ő mindenki más előtt járt a bin Laden-hajsza dramatizálásában. (Egy jóval komolytalanabb darab azért megelőzte.) Az új helyzet persze teljesen új koncepciót jelentett; hősök keletkeztek, visszájukra fordultak a tanulságok, és már nem egy titkos sztorit kellett elmesélni, hanem egy közismertet. De épp ezért Bigelow gondtalanul vászonra vihetett volna egy diadalünnepet is (mint a Geronimo), ha úgy tartotta volna kedve, vagy, mondjuk, egy összeesküvés-elméletet. Ehelyett őrületes lehetőségei közül az egyetlen intelligens utat választotta: készített egy kételyekkel és esetlegességgel teli, visszafogott filmet, ítélet nélkül.
Az intelligencia pedig szexi, akár a makacsvörös Maya ügynök (Jessica Chastain).
Az előjáték itt tízévnyi kémtörténet két órában elmesélve: szép hosszú, becsületére válna bárkinek. Fenntartani az izgalmat ennyi időn át, ahhoz mester kell. Maya története maga a monomániás megszállottság, ezért nélkülözhetetlen mind Jessica Chastain Oscarra jelölt, Golden Globe-díjas alakítása, mind a kitűnő forgatókönyv (remek párbeszédekkel), mind pedig a nüanszokkal is feszültséget teremtő rendezés. De a lényeg, amiért az egész működik, a realista „intelligencia”. Úgy is, mint „ész”: a film nem túlozza el a sikereket, nem kicsinyli le a véletlen szerepét, nem áll oda egyetlen leegyszerűsített ideológia mellé sem. És úgy is, mint „hírszerzés” („intelligence”). Bigelow ábrázolásában a CIA messze áll a mindenhatóságtól, inkább hétköznapi munkahely kicsi íróasztalokkal, ingerült meetingekkel és túlórákkal (csak épp ebbe a foglalkozásba olykor bele szokás halni).
A lényegi aktus pedig harminc perc intenzív akció. Amikor az elképesztő lopakodó-helikopterek felszállnak, és az első katona magára illeszti a sci-fi küllemű, négylencsés GPNVG-18 éjjellátót, már nem lehet kétségünk afelől, hogy pazar dolgokban lesz részünk. Bigelow itt is visszafogott – nincs például háttérzene, és a cselekmény csaknem valós időben zajlik, ami sok lopakodást jelent –, de éppen ezért a feszültség tapintható: ingerli az embert, bele lehet őrülni a dolog érzékletességébe.
Aztán egy lövés, és… semmi.
A tűzijáték elmarad. Oszama bin Laden halott, saját veszteség nincs – „Istenért és hazáért”, győztünk. Szegény kis Maya csak néz, mint akit magára hagytak éjszaka. Mert a Zero Dark Thirty nem hajlandó katarzisként – azaz: szükségszerűen mesterséges narratívában – ábrázolni egy olyan eseményt, ami valójában szimpla történelem, a maga politikai, katonai, hírszerzési szárazságával.
Az intelligencia szexi, de nehéz vele együtt élni.
A lemez
Hadd idézzem magamat (tiszta röhej, hogy megtehetem): „Ha van a világon sztori, ami korlátlan mennyiségű extrát elbírna, hát ez az. A valóságot feldolgozó dokumentumfilmektől a valódi interjúkon át a megfilmesítés nehézségéig, a morális kérdésekig annyi a téma, ami csaknem a végtelenséget súrolja. Ehhez képest az extrák mennyisége: nulla.”
