Majdnem 30 év telt el, mióta az amerikai tévék képernyőjén először felbukkant Krajcáros, a bohóc. Vajon hideglelős kacaja még mindig olyan félelmetes, mint annak idején?
A Stephen King adaptációk tengeréből azok az alkotások tudtak kiemelkedni, melyeket egy kiforrott elképzeléssel rendelkező direktor vitt filmre (Stanley Kubrick, Brian De Palma, Frank Darabont, Rob Reiner), akik képesek voltak meglátni a mélységet a horror történetek mögött. A nagyvászonra készült adaptációk általában azért buktak meg, mert vagy egy egyszerű, tucat rémmesét készítettek belőle (Cujo) vagy pedig annyira megkurtították az eredeti regényt, hogy szinte semmi nem maradt belőle (Atlantisz gyermekei).
Az 1990-es években kezdték el King regényeit televíziós minisorozatként adaptálni, így hagyva elég időt és teret az író eredeti elképzeléseinek maradéktalan kibontására. Sajnos ezek a sorozatok sem tudták kihasználni a televízió adta lehetőségeket és egy-két kivételtől eltekintve (Végítélet) ezek is megbuktak.
Az író egyik legnagyobb szabású regényéből, a több, mint 1500 oldalas Az-ból 1990-ben készített az ABC 2 részes minisorozatot, melynek első részét november 18-án, a másodikat november 20-án tűzték műsorra. A csatorna erősen tartott a sorozat fogadtatásától, ugyanis ekkoriban nem volt megszokott, hogy ilyen formátumban mutassanak be horrort a TV képernyőkőn. Ez a félelem torpedózta meg az eredeti elképzelést, ami egy 10 órás mini sorozatot vizionált (5-ször 2 órás blokkokban) George A. Romeroval a rendezői székben.
A kormányrudat Romero kiesésével Tommy Lee Wallace kapta, aki olyan „sokadvonalbeli” horror folytatásokat készített, mint a Halloween 3 – Boszorkányos időszak (1982) vagy a Frászkarika 2. (1988). Ez a tény nem tántorította el a nézőket, ugyanis a 2 rész premierjét összesen 30 millióan tekintették meg, ami óriási siker volt az ABC számára. Hogy megállja-e a helyét ma a minisorozat? Sajnos nem.
Lawrence D. Cohen forgatókönyvíró mindent megtesz azért, hogy kétszer 1,5 órában koherens egészként funkcionáljon King grandiózus regénye. Természetesen képtelenség visszaadni az eredeti mű komplexitását és mélységét, azonban sikerült úgy rekonstruálnia a történetet, hogy a regényt ismerők se húzzák nagyon a szájukat. Ez már önmagában óriási teljesítmény,
ezért is fájdalmas látni, hogy nem rajta megy el a film, hanem a színészeken és a televízión, mint médiumon.
A legnagyobb paradoxon, hogy mind a hét színész, aki a gyerekek felnőtt énjét játssza, a forgatás előtt már jelölve volt Emmy-re vagy Golden Globe-ra, így még érthetetlenebbnek tűnik előbbi kijelentésem. Ezen színészek nagy része televíziós sitcomok-ban szerepelt (ezért is kapták általában jelöléseiket), ami megkövetel egyfajta túljátszottságot, manírt. Ezt az eszköztárat hozták magukkal és ültették át egy drámába, ahol ez egyszerűen nem működik. Alig akad olyan jelenet a filmben, ami hiteles és kellőképpen drámai, leginkább a Harry Anderson alakította Richie egysorosai és poénjai ültek, nem véletlenül.
Az üdítő kivétel Tim Curry a címszereplő bohóc szerepében. Curry tökéletesen egyensúlyozik a vihogó ripacs és a megtestesült gonosz szerepe között, olyasfajta kiszámíthatatlanságot eredményezve, mint a Heath Ledger vagy Jack Nicholson által játszott Joker megnyilvánulásai. A három órás játékidő alatt sikerült több olyan jelenetet is létrehozni, amitől még ma is lúdbőrözik az ember háta, Curry hátborzongató nevetése majd’ 30 év elteltével sem vesztett erejéből.
Sajnos elkerülhetetlen volt a bukás a film lezárását és a végső harc bemutatását tekintve. Az alkotóknak 12 millió dolláros büdzsé állt a rendelkezésükre, amiből képtelenség volt úgy megalkotni a film végi leszámolást, hogy az ma is ütősnek hasson. A könyv egyik lenyűgöző húzása a jelenből múltba és vica versa történő átsiklás fejezeteken és mondatokon belül, ez azonban a filmben 1902 óta nem számít újdonságnak hála a vágás és montázs csodájának. Wallace-nak és a két vágónak így is sikerül szépen megidézni ezeket a finom játékokat, amikor főhőseink egy kimerevített mozdulatával ugrunk át gyermekkori énjükre, akik hasonló mozdulattal kezdik az adott jelenetet .
Fájó, hogy a minisorozat horrorként már nem elég félelmetes, coming of age filmként és a gyermekkori barátságot bemutató alkotásként pedig nem tud elég hiteles és mély lenni. Vigyázó szemeinket tehát vessük a remake-re, ugyanis úgy tűnik, hogy hosszú évek óta végre újra készült egy jó Stephen King adaptáció.