Vászon nélkül

Bosszúállók szuperképességek nélkül – Kundo: Age of the Rampant

kundo1Epikus bosszútörténet egzotikus korban és környezetben, grandiózus képekkel és a hollywoodi felhozatalt megszégyenítő csatákkal. Már ez remek ajánlólevélnek hangzik. De ha ehhez még hozzávesszük a humor, a dráma és a különböző műfaji elemek közötti remek egyensúlyt, egykettőre világos lesz, mitől vált a Kundo blockbusterré hazájában, Dél-Koreában.

Számos oka van, hogy miért pont a kortárs dél-koreai film lett a távol-keleti filmművészet egyik zászlóshajója az elmúlt másfél évtizedben. Az ország kirobbanó gazdasági növekedése a ’90-es években nemcsak az infrastruktúrába, hanem az évtizedek óta stagnáló filmiparba is új életet lehelt. Az amerikaihoz hasonló, de a kreativitást kevésbé korlátozó stúdiókörnyezet megteremtődése, valamint a filmes tehetségek támogatása már a 2000-es évek elején meghozta gyümölcsét. Nyugati diadalmenete az elmúlt években már lecsillapodott, de a hazai sikerek halmozódása töretlen. Dél-Korea ma gyakorlatilag ugyanazt a szerepet tölti be, mint Hongkong a ’80-as, ’90-es években: izgalmas és kiszámíthatatlan filmes játszótér, amiben a művészi látásmód ötvöződik a populáris hangvétellel, a műfaji korlátok pedig mintha nem is léteznének. A Kundo: Age of the Rampant pedig egy remek példa arra, miként képesek a dél-koreaiak kezelni a már ismert, beporosodott sémákat: ötletes kombinálással és energikus, frissnek ható megvalósítással.

A 19. század közepén járunk. Míg Európában ez a polgárosodás kiteljesedésének időszaka volt, addig a koreai társadalom még mindig a feudális viszonyok között van: az arisztokrácia és a nagy hatalmú hadurak vasmarokkal uralkodnak az ország felett, miközben a nagyrészt paraszti szinten lévő lakosság ki van szolgáltatva szeszélyüknek, ami leginkább javaik erőszakos beszolgáltatását jelenti. Ezen elnyomás ellen lép fel a Kundo elnevezésű társaság, amiben kívülállók és képzett harcosok tömörülnek egy cél érdekében: a szegények és a védtelenek védelme és a rajtuk élősködő gazdagok megbüntetése.

kundo2

A Robin Hood módra tevékenykedő csapat természetesen nagy szálka a hatalom, különösen a véreskezű Jo Yoon (Kang Dong-won) szemében. Yoon ezért megbízza a mészárosként dolgozó Dolmuchit (Ha Jung-wo), hogy próbáljon a közelükbe férkőzni és végezni az egyik tagjukkal. Mivel Dolmuchi a munkája miatt a társadalom legaljának számít, kényszerűen elfogadja a küldetést, de azonnal fel is adja, mikor kiderül, hogy egy terhes anyát kellene megölnie. Bukásáért anyja és húga az életükkel fizetnek, ami után a bosszúszomjas Dolmuchi önként csatlakozik a Kundóhoz. Pár év múlva már ő is magasan képzett harcosként, társai oldalán indul csatába Yoon és emberei ellen.

A múltbéli történelem nagyszabású és kicsit mitizált megidézése mindig is nagy népszerűségnek örvendett Koreában, elég csak a kosztümös tévédrámák még hazánkat is elérő sikerére gondolni. Ez a tendencia pedig az elmúlt években már a nagyvásznon is kiteljesedett. Az olyan filmekkel, mint Az admirális, a The Pirates vagy az Íjak háborúja a dél-koreai filmesek szinte tökéletes balanszot találtak a hazai történelem magasztos és kissé mitizált elmesélése és a bombasztikus, hollywoodi szuperprodukciókhoz méltó látványcentrikusság között. A Kundo: Age of the Rampant is jól beleillik a sorba, ugyanakkor a rendező, Yoon Jong-bin mer egy kicsit egyedibb és különlegesebb lenni a fenti példáknál.

kundo3

Az alaptörténet főbb motívumaiból – mint a népet sanyargató nemesség ellen fellépő bátor harcosok (a Kundo) vagy az egykori megbízója ellen bosszút forraló hadfi (Dolmuchi) – egyértelműen látszik, hogy az író/rendező Jong-bin tulajdonképpen a jidaigeki, vagyis a japán szamurájfilm jellegzetességeit ültette át koreai környezetbe. Mi több, a tapasztalt filmrajongók könnyen felfedezhetik, hogy a film főhajtás a műfaj legismertebb alkotója, Akira Kurosawa előtt. A Kundo szervezete karizmatikus és sajátos karakterű figurákból áll, akiknek megismerésére – A hét szamurájhoz hasonlóan – a rendező jelentős időt szán ahelyett, hogy egyből csatába küldené őket. A főhős belépője a filmvégi, nagy leszámolásban pedig egyértelmű képi és hangulatbeli megidézése A testőrnek. De az utóbbi esetében akár mondhattam volna Sergio Leone szintén nagy klasszikusának, az Egy maréknyi dollárért zárását is, és nem is lenne kilógó példa.

Mert míg a történetben Jong-bin a keleti hagyományokat viszi tovább, stilisztikában már sokkal inkább egy nyugati műfaj felé kacsintgat. Bizony, a western az, amelynek hangulati elemei lépten-nyomon felbukkannak ebben a filmben. Hol a poros pusztákban lovagló hősök totálképeiben, hol a szereplők érzelmeit expresszív módon kifejező arcközelikben, ráadásul Jo Yeong-wok gitár- és harmonika-centrikus zenéje is a morriconei hagyományokat örökíti tovább. Csak itt a párbajokat nem lőfegyverekkel, hanem kardokkal vívják meg.

kundo4

A film abszolút természetességgel, bármiféle görcs nélkül integrálja ezeket a fenti elemeket. Dráma, könnyed humor, akció, érzelem, minden kiegyensúlyozott mértékben van jelen, ráadásul még a hangulatváltások is jóval nézőbarátibb formában jelentkeznek, mint a legtöbb dél-koreai műfajmixnél. Ha pedig már említettem a párbajokat, a Kundo újabb meglepetéssel szolgál. A fantasztikusan jól megkomponált, dinamikus, akrobatikus akciószekvenciák ugyanis nem a szamurájfilmek nyers ösztönszerűségéhez állnak közel, hanem a hongkongi wuxiák stilizált és balettszerű összecsapásaihoz. Sokszor szinte maguk a helyszínek is hozzák az összes vizuális toposzt (bambuszerdő, cseresznyefák lehulló virágai), amit az ember leginkább Tsui Hark vagy Ching Siu-tung filmjeiben láthat.

A korhangulat és a stílusérzék a helyén van, kérdés viszont, hogy mennyire jó a film többi eleme? Nos, ezen a téren sincs félnivaló, a film a mi nyugati ízlésvilágunk szerint is maximálisan fogyasztható, tökéletesnek persze nem lehet mondani. Jong-bin és írótársai jó sok eseményt zsúfolnak a 137 perces játékidőbe, viszont az első 20-25 percben különösen sűrűn zúdul ránk az expozíció. Jómagam is csak a film közepe tájékán tudtam elhelyezni a sok szereplőt és a szerteágazó, hatalmi játszmákkal és egyéb személyes motivációkkal teli cselekményt, ami egyeseknél ronthatja az élvezeti értéket. Szerencsére a helyzet kiegyensúlyozottabb lesz a későbbiekben. A színészi játékkal sincsenek gondok, különösen a kifinomult, ugyanakkor szadisztikus gonoszt játszó Kang Dong-won brillírozik, aki tökéletes nemezise a bárdolatlan, de tiszta szívű Dolomuchit játszó Ha Jung-wónak.

A Kundo: Age of the Rampantban egyszerre láthatjuk megtestesülését a hagyományok és a régmúlt megidézése iránt rajongó koreai közönség kiszolgálásának, és az ország eklektikus, a külföldi hatásokat a legprecízebb profizmussal és eleganciával ötvöző, ereje teljében lévő filmiparának. A többmilliós jegyszám hazájában szinte garantált volt, ugyanakkor minden egzotikuma ellenére univerzálisan működő darab. Éppen ezért kár, hogy Nyugaton nagy valószínűséggel csak a zárt filmklubok és a Távol-Kelet rajongók vendége lesz, holott sokkal igényesebb, mint Hollywood hasonló témájú próbálkozásai az utóbbi évekből.

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

Hirdetés

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés