Fókuszban Vászon nélkül

Csehov-adaptáció rendezőt keres – Sirály

A „drámaiatlan dráma” megteremtőjének mesterműve bő száz év távlatából is kiváló alkotás, de ettől még semmi nem indokolja egy minden fantáziát nélkülöző filmadaptáció létrejöttét. Michael Mayer Sirálya egy felesleges feldolgozás.

Sokan le akarták beszélni Bradley Coopert arról, hogy a Csillag születik harmadik amerikai remake-je legyen a rendezői debütálása. A filmet megelőző szkeptikusság érthető volt, hiszen mi értelme van a nem túl összetett, showbusinessbe ágyazott szerelmi tragédiát sokadszorra is elmesélni? Coopernek viszont volt egy átgondolt víziója, és ha a Csillag születikkel nem is találta fel a spanyol viaszt, legalább minden képkockáján érződik, hogy az alkotója valamit ki akart fejezni ezzel a történettel. Ehhez képest Michael Mayer úgy filmesítette meg a legismertebb Csehov-művet, mintha házi feladatként kapta volna, hogy a lehető legszolgaibb adaptációt készítse el, amiben nyomokban sem lelhető fel rendezői kézjegy.
Nagyon nehéz a 2018-as Sirályt egy tízes skálán pontozni, mert ahhoz muszáj elválasztanunk az eredeti művet a film rendezőjének munkájától. A novella- és drámaíró Anton Pavlovics Csehov olyan alkotó, akire joggal aggatható rá a korszakos zseni kifejezés. Az 1896-os Sirályban pedig megtalálható színdarabírói életművének esszenciája: tele van komplex, kínlódó, önző és egymás mellett elbeszélő figurákkal, akiknek életük legnagyobb tragédiája pontosan annyira piti dolog, mint bármelyikünké. A konfliktust nem a célorientált hősök és az ármánykodó gonosztevők összecsapása jelenti, hanem a letargia, a céltalanság és legfőképpen az unalom. A sok nyavalygásba pedig Csehov belefűzött jó pár életigazságot a művészetről, a társadalom helyzetéről és az emberi viszonyokról is. Az érzelmek lefojtottsága és a cselekmény látszólagos hiánya miatt

Csehov színműire „drámaiatlan dráma”-ként szokás hivatkozni, azonban Michael Mayer azt nem vette figyelembe, hogy a drámaiatlanság nem egyenlő a fantázia teljes hiányával.

Mintha a kötelező irodalmat elolvasni nem akaró diákoknak készített volna egy filmváltozatot, miközben teljesen elfeledkezik azokról, akik minimálisan is képben vannak a drámával – márpedig valószínűleg hamarabb nézi meg egy Csehov-rajongó a sokadik adaptációt, mint egy könnyű esti filmet kereső átlagnéző. Még csak hiánypótlásként sem lehet felfogni ezt az alkotást, hiszen Sidney Lumet már megcsinálta az amerikai filmadaptációt 1968-ban.

Nem azt várnám el egy újabb Sirály-filmtől, hogy átértelmezze vagy modernizálja az alapanyagot, csak annyit, hogy legalább használja a médiuma adottságait.

Gyakorlatilag végig beszélő fejeket látunk, pontosan olyan plánokba rendezve, ahogy azt a kezdő filmkészítés órán megtanították. Nincs egyetlen izgalmas vagy szemet gyönyörködtető kompozíció, emellett a vágás mint dramaturgiai eszköz – egyetlen kreatív jelenetváltást leszámítva – nem létezik a filmben. Mayer egyáltalán nem használta ki, hogy kiléphet a színházi előadások kereteiből; szerzői kézjegye úgy ismerhető fel, hogy a filmje olyan, mintha a rendező ott se lett volna.

Egyvalami mégis kiemelkedő a filmben: a szereposztás. Annette Bening eljátszotta már Irina egyik változatát Szabó István Csodálatos Júliájában, ahol szintén egy olyan elismert (de a kiöregedés szélén álló) színésznőt alakított, akit a nála sokkal fiatalabb párja levált egy kezdő színésznőcskére. Corey Stoll Trigorinja tökéletes keveréke a karizmatikus zseninek és a szánalmas papucsnak; Elisabeth Moss – aki A szolgálólány meséjében már tökélyre fejlesztette a néma szenvedést – a kisujjából rázta ki a saját életét gyászoló Mása karakterét; a régi korokban játszódó drámák királynője, Saoirse Ronan pedig szintén rutinból hozza a törékeny és naiv Nyinát, akit – a címszereplő sirályhoz hasonlóan – unalmában elpusztít egy arra járó férfi. Egyedül Billy Howle nem tudja kellő finomsággal átadni az örök kínban lévő Konsztantyin figuráját, de az On Chesil Beachben (melyben szintén Ronannel alkottak egy párost) nyújtott remek alakítása arra enged következtetni, hogy ebben az esetben is a rendezőben kell keresni a hibát.

Visszatérve a fent említett problémához, a legújabb Sirály-feldolgozásról nehéz megmondani, hogy jó-e vagy sem. Csehov mondatai még mindig pontosan ugyanannyira komikusak, mint amennyire lélekölők, és a színészek többsége is bravúros a szerepében, ezért megvan a szükséges élvezeti faktor. Azoknak viszont nem ajánlott a megnézése, akik túl vannak már pár Sirály-interpretáción, és új fénytörésben néznék meg Csehov mesterművét – mert számukra itt nincsen semmi látnivaló.

Rácz Viktória

Rácz Viktória

Rácz Viktória a Zsigmond Király Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett 2017-ben. Jelenleg az ELTE mesterszakán tanul filmtudományt, emellett több portálra is ír kritikákat. A midcult elkötelezett híve, szereti a szatirikus hangvételű alkotásokat, a dialógusközpontú filmeket és Taika Waititit.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..