Kritika

Kétségbeesetten keresem Jimet – Sötét bűnök

Jim Carrey, egy generáció kedvenc színésze most a sötét filmes aluljárókat járja, de remélhetőleg egyszer újra kitalál a felszínre. A Sötét bűnök legalábbis az a mélység, ahonnan már csak felfelé vezethet az út.

Mit tehet egy színész, aki skatulyában ragadt? Elhelyezkedik benne kényelmesen és belakja helyét, vagy kétségbeesetten küzd a kategorizálás ellen? A nagy nevettetők legtöbbjénél eljön a váltás időszaka, és míg egyeseknek sikerül az átmenet a vígjáték műfajából a drámába (Robin Williams), addig másokat képtelen befogadni a tömeg.

Jim Carrey esete sajátos. Stand-up komikusként kezdte, majd Kanadából Hollywood élére tört a ’90-es évek közepén. Egy generáció fiataléveinek legnagyobb röhögéseit okozta olyan filmekkel, mint az Ace Ventura, a Dumb és Dumber vagy A minden6ó. Carrey viszonylag hamar rájött, hogy nem szeretne itt megállni, viszont az Ember a Holdon és az Egy makulátlan elme örök ragyogása csupán a kritikai sikerig repítették – a közönség nem volt kíváncsi rá. Azt sem igazán lehet tudni, hogy ő távolodott-e el fokozatosan a filmszerepektől (még a vígjátékoktól is), vagy Hollywood kezdte el kevésbé foglalkoztatni. A lényeg, hogy ma már az is csoda, ha láthatunk tőle bármit. Ez viszont hatalmas lehetőség, hiszen tagadhatatlan tehetségével akármikor berobbanhat, és visszatérhet a porondra – akár drámai színészként is. Csak a jó szerep kell hozzá…

A Sötét bűnök nem az első a sorban azon filmek közt, melyben Carrey homlokegyenest az imidzsével ellentétes szerepet vállal. Nincsenek pofavágások, karikírozások vagy pörgős beszólások a Mi lenne, ha? című filmben vagy A 23-as számban sem – mostani filmünk utóbbi thrillerre hasonlít leginkább. Ez a zsáner ugyanis rideg és nyomasztó: minden, amit Carrey nem képviselt karrierje során. Épp ezért lehetne nagy kihívás és izgalmas mind a színésznek, mind a nézőnek egy efféle alkotás –

a Sötét bűnök azonban az „izgalmas” jelzőt ledobja magáról.

Egy nyomasztó, szürke és koszos Lengyelországban járunk, ahol a Carrey által alakított Tadek egy lezártnak gondolt bűnügyet igyekszik megoldani. Egy üzletember halálának körülményei ugyanis rendkívül gyanússá válnak számára, mikor visszahallja az eseményeket egy hangoskönyvben. A szerző pedig kifejezetten olyan figura, akivel nem szívesen találkoznál egy sötét sikátorban. A kapcsolat tehát megvan, csupán a bizonyítékot kell megszerezni hozzá.

Így leírva egész érdekesnek is tűnhet a Sötét bűnök – papíron talán még az lehetett. Egy újságcikk adta a történet alapját, de Alexandros Avranas rendező (Miss Violence) ebből képtelen volt egy feszült, rejtélyes vagy legalábbis működő filmet összehozni. Csupán bedobálta a turmixba a skandináv krimik nyomorult világát és vegyítette azt egy jó adag Elemi ösztönnel. Azonban elfelejtette azt, hogy a mocskosszájú, prűdeket szégyenbe hozó szexuális fröcsögések egy író szájából kevésbé hatásosak, ha egy férfi mondja őket. A Sötét bűnök sajnos a „sötét bűnöket” tényleges sötétséggel érzékelteti. Nemi erőszakot dob a képernyőre, leveszi a fényerőt és mindenkivel szomorú arckifejezést vágat – mégis hatástalan az élmény.

A Sötét bűnök láttán azért nem ugrotta meg semmi az ingerküszöbömet, mert a film közel sem bevállalós: csak turistának mutatkozik a devianciák és az erőszak világában. Ráadásul a rendezés is komoly problémákkal küzd. Nincs logikai kapocs a jelenetek közt. Rengeteg felesleges snittet láthatunk, a cselekmény pedig bár halad a maga vontatott és sótlan tempójában, nem igazán érthető a karakterek gondolkodása. Vagy Jim Carrey szomorú kutyaszemeit nézhetjük, vagy Krystof (Marton Csokas), az író ördögi vigyoráról kapunk közeliket, vagy pedig lepukkant lengyel utcákat tárnak a szemünk elé. Kifejezetten kényelmetlen hármas ez kiforrott dramaturgia nélkül, ami kormányozná a történetet és vezetné a nézőt.

Jim Carrey-re szinte rá sem lehet ismerni. Semmi korábbi színészi eszközét nem használja, és a legszomorúbb, hogy tulajdonképpen nem is használ semmit. Csodálkozni nem lehet, hiszen ennyire alulírt figurát sem kapott már egy ideje. Tadekről a legtöbb, amit tudunk – és ezt konkrétan az arcába mondják –, hogy az egyetlen tisztességes nyomozó az egységnél. Ám, hogy pontosan mi hajtja, miért fontosabb neki az ügy megoldása akár saját családjánál is, feloldatlan marad. Többnyire meredt arccal viszi végig a produkciót, mutatós szakálla végzi el a színészi munka nagyját, de még ezzel is többet ér el, mint kollégái. Marton Csokas és Charlotte Gainsbourg (A nimfomániás) csupán korábbi nagy szerepeik újrázását csinálják – a B-filmes főgonosz és a problémás szexrabszolga nem éppen újítás a részükről.

A Sötét bűnök olyan, mintha az idei Hóember akarna lenni.

Egy alapvetően izgalmas történetet sikerült teljesen elbénázni benne. Annyira, hogy ne is érdekeljen a rejtély – ez pedig egy kriminél halálos ítélet. Az az érzésem támadt, hogy „ez a film még nincsen kész” – pont, mint a Hóembernél, amit tényleg nem fejeztek be. A Sötét bűnök is évekig dobozban volt, de végül láthattuk és tennénk vissza ugyanazon lendülettel. Jim Carrey bár újra megmerítkezett a thriller műfajában, ezzel együtt sikerült karrierje egyik legrosszabb (és talán legérdektelenebb) filmjét összehoznia – az Agylegény igénytelenségét szerencsére semmi sem múlhatja alul.

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel 2017-ben csatlakozott a Filmtekercs szerkesztőségéhez, 2018 és 2022 között szerkesztőként segítette a lap mindennapi működését. Bár celluloid-mindenevő, kedvencei a morális kérdéseket feszegető filmek, a kamaradarabok, az igényes blockbusterek, emellett szenvedélyes katasztrófaturista is, így nincs olyan egy-kétpontos film, amely ne keltené fel az érdeklődését.