1968 a science fiction filmek éve volt: Kubrick Űrodüsszeiája mellett Pierre Boulle 1963-as tudományos-fantasztikus regényének Franklin J. Schaffner (Pillangó, Patton – A tábornok) által rendezett adaptációja szintén kultuszművé vált. George Taylor űrhajós (Charlton Heston) és társai kétezer éves űrutazás után egy rejtélyes, sivár bolygón találják magukat. Landolásuk hamarosan rémálommá változik számukra, mikor felfedezik: ezen a planétán az emberszabású majmok fejlődtek intelligens lénnyé, akik az állati szinten létező, néma embereket rabszolgaként tartják, sőt szórakozásból még vadásznak is rájuk.
A film
Boulle regényének alapszituációját két kiváló szerző, a korábban feketelistára tett Michael Wilson (Híd a Kwai folyón, Arábiai Lawrence) és az Alkonyzóna sorozatot jegyző Rod Serling dolgozta át a mára mindenki által ismert cselekménnyé. A film, melynek szállóigévé vált mondatai („Vedd le rólam a kezed, te koszos majom!”), színészi alakításai (Heston mellett Kim Hunter, a remekbeszabottan antagonisztikus Maurice Evans és a később szinte az összes folytatásban felbukkanó Roddy McDowall is remekelnek) és örökérvényű képei (különösen a retinánkba permanensen beégő zárójelenet) mind a mai napig a műfaj egyik legtöbbet idézett és legnagyobb hatású alkotásává teszik Schaffner filmjét.
Wilsonék fogták Boulle Gulliverre hajazó szatirikus kalandregényét és cinikusan keserű társadalomkritikát faragtak belőle. A katonák és begyöpösödött hivatalnokok által vezetett „majomváros” polgárai nem képesek elfogadni az általuk szentnek és sérthetetlennek hitt dogmákkal szembemenő bizonyítékokat, emiatt a közéjük keveredett beszélő embereket szisztematikusan igyekeznek kiirtani. Taylort megalázzák, állatként kezelik, Hestont, a kor férfiideálját, a szögletes állú amerikai hőst a nézők szeme láttára fosztják meg méltóságától a beszélő emberszabásúak. Az asztronauta ügyében összehívott tárgyalás egyenesen a hírhedt Dayton-i „majomper” életre hívása, helyenként pedig Orwell Állatfarmja is felidéződhet a nézőben. A finálé pedig a valaha volt egyik legsötétebb, legpesszimistább vég – mely a film készítésének évében nem is volt annyira elképzelhetetlen.
A majmok bolygója azon tudományos-fantasztikus művek közé tartozik, melyek nem a látványra apellálnak, és éppen emiatt tudnak többek lenni üres effektparádénál. Senki se várjon tehát kortárs szintű látványvilágot, de a jó sci-fi esetében nem is ez a lényeg. John Chambers majom-maszkjai mai szemmel talán már kissé művinek számítanak, a maguk korában Oscart érdemlően meggyőzőek voltak (elhalászva azt Kubrick „ál-majmai” elől). Jerry Goldsmith atonális, avantgárd filmzenéje szintén remek, ha elsőre szokatlan is kissé a romantikus nagyzenekari sci-fi témákhoz szokott fül számára.
Az, hogy egy ennyire pesszimista, húsbavágóan társadalomkritikus tudományos-fantasztikus mozi óriási kasszasiker lett, meglepőnek hathat, de a diáklázadások, a vietnami háború és Martin Luther King meggyilkolásának évében mindez riasztó és igen aktuális volt. A kasszasiker ténye természetesen folytatásért kiáltott. 1973-ig összesen öt, fokozatosan csökkenő színvonalú mozifilm készült, melyet egy rövidéletű tévésorozat és egy teljesen elfeledett rajzfilmsorozat követett. Az eredeti film színvonalát és sikerét sem ezek, sem Tim Burton 2001-es remake-je nem tudta megközelíteni, de a legfrissebb feldolgozás, a tavalyi A majmok bolygója – Lázadás legalább végre megközelítette azt.
Egy szó mint száz, Schaffner filmje megkerülhetetlen alapmű a sci-fi rajongók számára, nekik éppen ezért kár ajánlani azt, hiszen úgyis látták már. Aki pedig még nem, annak mindenképp érdemes, és nem csak a műfaj szerelmeseire gondolok.
A lemez
A Mirax kiadványa nem tartalmaz extrákat.
