Kritika

Kerek vagyok – Dumplin’ – Így kerek az élet

Amikor a telt idomú Will elindult egy szépségversenyen, kiborította anyját, de megszámlálhatatlanul sok olvasó példaképévé vált. Julie Murphy sikerkönyvének adaptációja, a Dumplin’ – Így kerek az élet a „légy önmagad” közhelyes üzenetét egy bűbájos családi coming-of-age sztoriba ágyazza, és azt is újra bebizonyítja, hogy Jennifer Aniston korunk egyik legnagyobb komikája.

Oprah Winfrey, Melissa McCarthy, Beth Ditto és a történet alapjául szolgáló regény szerzője, Julie Murphy is, sikeresek. Boldog párkapcsolatban élnek. A manipulált címlapok korában nehéz nem úgy fogalmaznunk, hogy annak ellenére, hogy kövérek. Bár sokan a ducikat kedves, jókedélyű emberek csoportjaként látják, az elhízás társadalmi megítélése nem éppen a legpozitívabb. A fogyasztás és az elvárások kultúrájában nem nehéz felszedni pár (tíz) kilót, annál nehezebb tőlük megszabadulni – különösen a szépségipar táplálta nyomás szorításában.

A nyomás nagy – az ellenállás hangjai azonban egyre erősebbek. Már a kilencvenes évek derekán elindult a body positivity mozgalma, mely a különböző étkezési rendellenességekkel küzdőket igyekezett támogatni önmaguk elfogadásában. Később a mozgalom még szélesebbre tárta kapuit, és alapvető üzenete az lett, hogy a szépség független az éppen aktuális elvárásoktól. Talán ennek az eredménye, hogy a Dove nem fél jócskán 38+-os szereplőkkel megtölteni a reklámjait, és hogy az angol Cosmopolitan 2018-as októberi címlapján Tess Holliday plus size modell pózolt. Az új hullám elérte Hollywoodot is: legutóbb Amy Schumer vállalta fel hurkáit a Túl szexi lány című filmben, ami minden hiányossága ellenére komoly lépéseket tett azért, hogy egyre több nő fogadja el magát olyannak, amilyen.

A nyomás a túlsúlyos Willowdean „Dumplin” Dickson (Danielle Macdonald) életében is ott van – a szépségversenyeket szervező anyja, Rosie (Jennifer Aniston) képében. Az egykori szépségkirálynő folyamatosan kritizálja a lányát, aki azonban nem sokat ad a szavára – annál is inkább, mert a mindig elfoglalt Rosie helyett valójában nagynénje, az életet (és az ételeket is) nagykanállal faló Lucy (Hilliary Begley) nevelte: ő hozta életébe a Dolly Parton iránti rajongást, és legjobb barátnőjének (Odeya Rush) is ő mutatta be. A nagynéni halála után Will nem találja sem a helyét, sem a hangot anyjával. Amikor tudomást szerez róla, hogy egykor a szintén jó nagy darab Lucy is el akart indulni a versenyen, amin végül nővére fejére került a korona, Will úgy dönt, hogy részvételével protestál anyja látszólag felszínes és csak a külcsínre adó pomádéja ellen.

A nem túl izgalmas alaphelyzetet a Jennifer Aniston drámai oldalát megvillantó Boldogság bármi áron forgatókönyvírója, Kristin Hahn érzékeny történetté szőtte a 27 idegen igen és a Nász-ajánlat rendezője, Anne Fletcher filmjében. A titok a részletekben rejlik. Hahn és Fletcher kellően sok réteget halmoztak egymásra:

az anya-lánya kapcsolat, a barátság, az önkifejezés, a gyász, önmaguk megtalálása és mindennek a központjában önmagunk elfogadása voltak a legfontosabb témáik.

Könnyű lett volna giccsessé, túlságosan szentimentálissá alakítani az egyébként gyakran panelekből építkező cselekményt, melynek a végén – talán nem árulok el nagy titkot – mindenki rádöbben, hogy érdemes úgy elfogadni a másikat, ahogy van. Az alkotók azonban nem estek bele ebbe a csapdába, és filmjüket mindvégig megtartották inkább viccesnek, önironikusnak és szerethetőnek.

Persze az egész mit sem ért volna a két főszereplőnő nélkül: Danielle Macdonaldról könnyű elhinnünk, hogy tudja, milyen lehet nagy teste miatt megbélyegezve lenni, Aniston azonban messze túlment a hiteles alakításon – már a Boldogság bármi áronban és a Családi üzelmekben is bebizonyította, hogy képes mélyebb rétegeket adni bármilyen karakternek; most szinte látom magam előtt, hogyan nevet egy-egy forgatási szünetben az általa alakított Rosie gyarlóságain. Aniston nem fél hülyét csinálni magából: eltúlzott mozdulataiban, mesterkélt lépéseiben egyszerre van jelen az egykori hamvas szépségkirálynő és a korosodó dáma – de azt is tudja, mikor kell elővennie karaktere igazi önnönmagát, hogy a meghatottság könnyei mögül előbújhasson a szerető édesanya archetípusa.

Aniston és az igencsak aktuálisnak számító téma miatt lehet a Dumplin’ több egy felejthető feel good movie-nál – nem szánt mélyen, de kellemes, közel kétórás kikapcsolódást nyújt, köszönhetően többek között Dolly Parton csodás dalainak is, melyek közül hatot kifejezetten a filmhez írt.

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya a Filmtekercs.hu egyik alapítója, 2020 augusztusáig főszerkesztője. Geográfusként és filmtörténetre specializálódott bölcsészként végzett, PR-, branding- és marketingtanácsadóként dolgozik. Specializációja a képregényfilm, a sci-fi és a távol-keleti filmek.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com