Mit tehet egy újdonsült férj, ha hirtelen ráeszmél, minden családtagja többszörös gyilkos és/vagy őrült? Az Arzén és levendula igazi patinás hollywoodi vígjáték – hogy ez jót vagy rosszat jelent, a kritikából kiderül.
A film
Az Arzén és levendulában Frank Capra egy sikeres Broadway-vígjátékot filmesített meg, valószínűleg nem sokat változtatva a darabon – a film szerkezetén is jól felismerhető a színpadi előkép, de a szereposztásban is van átfedés. A Warner olyan gyorsan csapott le a fekete komédiára, hogy 1941-től három évre dobozba kényszerült a leforgatott anyag, mivel a szerződés értelmében meg kellett várni, amíg kifut a színdarab a színházból. Hetven (!) évvel később épp a szoros színpadi kötődés miatt tűnhet a film menthetetlenül elavultnak. Hiszen ami színházban bevett szokás, filmen kínosan mesterkéltnek, megrendezettnek hat: az Arzén és levendula gyakorlatilag egy helyszínen, egyetlen nappaliban játszódik, a változatosságot a klasszikus „egy szereplő kimegy, egy másik bejön” dramaturgia biztosítja. A film meglepő módon nem aknázza ki a színpadhoz képesti előnyét, azaz a tetszőleges helyszínváltás lehetőségét – néha kapunk egy-egy külső felvételt, de pl. a ház többi helyiségét nem ismerjük meg, a szereplők egyszerűen csak eltűnnek az ajtók mögött, a kamera soha nem követi őket.
A helyszín egyhangúsága nemcsak a realisztikusság ellen hat, de a színészekre is nagyobb terhet ró, hiszen így rajtuk múlik, unatkozik-e a néző vagy sem. Rájuk nem lehet panasz; a főszereplő Mortimer Brewstert játszó Cary Grant bevetette minden komikustudását – utólag aztán a legkevésbé kedves filmjének nevezte az Arzén és levendulát, és valóban ízlés kérdése, szórakoztatónak vagy eltúlzottnak érezzük-e bohóckodását. Mindenesetre nekik köszönhető, hogy a visszafogottra komponált vígjáték valamelyest pörög.
Visszafogott, hiszen nemcsak a helyszínekkel bánik szűkmarkúan az Arzén és levendula, hanem a kissé provokatív bűnügyi témát is borzasztóan szemérmesen tálalja – pedig a komikus megközelítés eleve minimálisra tompította volna az erőszakosságot. A hollywoodi öncenzúraként működő Hays-kódex természetesen még javában működött, de a film azon eljárása, hogy a „főszerepet” játszó hullákat hangsúlyosan a képkivágaton kívül hagyja, túllő a célon – egyre kevésbé érezzük jópofa gegnek, a kíváncsiságunk felkorbácsolása helyett inkább csak bosszant és ugyancsak az avíttság érzetét erősíti. Ráadásul nem elég, hogy nem mutatják meg a holttesteket, de a bohókás öregasszonyokról egyszer sem hangzik el, hogy tulajdonképpen gyilkosok – a bűn ki nem mondása valószínűleg vagy újabb óvintézkedés, vagy újabb poén lehetett. Valójában a prűd erkölcsök felől nézve éppen relativizálja a nagynénik bűnösségét, a film élvezetét pedig ismét csökkenti, hiszen sokáig még a konfliktus lényege sem egyértelmű emiatt.
Szerencsére van, ami mai napig működik a filmben: a verbális poénok (még a magyar szinkronban is) és az önreflexív kiszólások. A színházi és filmes utalások átjárják a történetet, hiszen a főhős színikritikus; ám még ezek között az utalások között is akad, melyeket csak az egykori nézők érthettek. Ma csak azon nevetünk, hogy a főhős bátyja látványosan Boris Karloff-szerűre van maszkírozva, de valószínűleg azt már nem tudjuk, hogy mindez egykor azért volt nagyon vicces, mert a színpadon tényleg Karloff játszotta a szerepet. Ezen a színtéren tehát ügyesen mozog a film – a többin viszont nem mindig, így a DVD-kiadás helyett lehet, hogy jobban örülnénk egy remake-nek: egy hasonló all-star alkotógárda kicsit több harsánysággal, kicsit több borzongással könnyen felfrissíthetné a történetet.
A lemez
A kiadvány nem tartalmaz extrákat.
