Nagy sztori, nagy rendező, nagy pénz. Közepes kis film. A Poseidon úgy elsüllyedt, mint a Poseidon.
A film
Írhatnék könnyed cikket a Poseidonról, csak éppen akkor nem, amikor a történet a valóságban is lejátszódik. Otrombaság lenne felfordult hajón viccelődni, ha Dél-Koreában százak haltak meg így. Tehát kezdjük a cikket egy kitétellel. Mivel a katasztrófafilm épp valóra vált, először is: tisztelet az áldozatoknak, és másodszor: némi komolyság. Ami a filmnek se ártott volna.
Nem mintha a Poseidon ne lenne tisztességes darab. Látványos, izgalmas. A mosolyom tehát őszinte, csak nem valami széles. Mindig az jut eszembe: mennyivel több lehetne egy buta kis mozicska, ha tisztességesen megírják!
Mert a Poseidont Wolfgang Petersen rendezte (A tengeralattjáró, Trója, Viharzóna), és így sokkal többre hivatott lenni agyatlan látványfilmnél. 160 millió dollárt öntöttek bele, ami most is sok lenne, 2006-ban pedig óriási összeg volt. A történet régóta népszerű: harmadik adaptációja Paul Gallico 1969-es The Poseidon Adventure című regényének, az elsőben Gene Hackman játszott és gigantikus siker lett, a folytatása már kevésbé, de azért 2006-ban is volt erő a történetben. (Egyébként tévére is készült Poseidon-film, 2005-ben.) Szóval nagy sztori, nagy rendező, nagy pénz. Közepes kis film. Miért?
Az az érzésem, azért, mert nem vették komolyan. Bedobtak egy halom klisé-karaktert egy előkészítetlen szituációba, aztán keresztülzavarták őket pár – oké: izgalmas – akadályon. A Játék Határok Nélkül átélhetőbb volt.
És bizarr módon éppen azt kellett volna meggondolniuk, hogy ilyesmi a valóságban is előfordulhat. Hogy egy csapat katasztrófa-túlélő nem a higgadtság szoborcsoportja, és nem bírják erővel a hideg vízben órákon át, és a tűz olyan közelről igenis megsütné őket… És nem drámát várok egy katasztrófafilmtől, csak azt a fajta minimális realizmust, ami az utóbbi évtizedben szerencsésen eluralkodott a filmgyártáson, és amit amerikaiul „gritty”-nek hívnak, magyarul meg szó sincs rá (fölöttébb jellemző módon). Nem egy komplett műfajváltást várok, csak afféle nolanizmust. Lehet egy film egyszerre csudakalandos, csudaizgalmas úgy, hogy közben komolyan vehető karaktereket, motivációt és sztorit mutat be.
És akkor tán nem nyomunk el egy ásítást Random Másodvonalbeli Női Csapattag könnyes halálakor.
Petersen azt nyilatkozta: realista, kemény, ijesztő filmet akart rendezni. De a Poseidon lemaradt az új évtized filmes trendjéről: inkább a kilencvenes évekbe illene. És ott is gyengének számítana. Fura, mert egy rendező, aki általában egy klasszissal Wolfgang Petersen alatt áll, épp a múlt nyáron mutatta meg, hogyan lehet a kilencvenes évek felélesztésével remek kis filmet gyártani. Mégis, a Poseidon elsüllyedt, és hiába tartja a legrészletesebb CGI-modell Guinness-rekordját, a filmet is elsüllyesztette, mert nem elég egy izgi nagy hajó, emberek is kellenek rá, azt meg Petersen kispórolta a forgatókönyvből, és legyen is vége a sztorinak ezzel a közepes bemondással. (Ásít.)
A lemez
A Poseidonnak volt egy kétlemezes kiadása is a DVD-piac aranykorában, pár példány még mindig kapható. A 2014-es kiadás már csak egylemezes. Extrái nincsenek. És alig egy hónapos létére máris 990 forintért árulják eredeti 3.190 forintos ára helyett. Az aranykor rég letűnt. És 990 forintot se feltétlenül ér meg a kiadvány. Már várom, mikor indíthat a Filmtekercs „digitális kiadás” rovatot. (A hétezer forintos Blu-Ray lemezekkel foglalkozzon, akinek aranybányája van.)
