Kritika

Ki írja a történetet? – Fekete pillangó

Bár a kiégett író és fiatal fogva tartójának története pszichothrillert ígér, a Fekete pillangó lényege maga a szerzőiség.

Nálunk csak a tévéig jutott el Antonio Banderas legújabb thrillere, a Fekete pillangó. A színészként sem túl ismert (Kapj el, ha tudsz, Született detektívek), rendezőként pedig  mindössze (a sztárszereposztású, de csak közepes What Doesn’t Kill You utáni) második filmjét készítő Brian Goodman eleinte izgalommentesen építkezik, majd szinte a követhetetlenségig túlzsúfolja az értelmezést tökéletesen átíró fordulatokkal a filmjét. Az emberrablós kamaradarabot mégis megéri végignézni, hiszen az ismerős motívumok ellenére is gondolatébresztő mű.

Az egyenetlenségek bizonyára nemcsak Goodmannek, hanem a két kezdő írónak (Marc Frydman, Justin Stanley) is köszönhetőek – ugyanakkor lehetséges, hogy már a Fekete pillangó eredetijében, egy 2008-as francia tévéfilmben is megvoltak. Vagy talán a hosszas hányattatások alatt rakódtak rá: Goodman már 2008-ban bejelentette a remake készítését Nicholas Cage főszereplésével, ám a forgatás sosem kezdődött el.

Ha viszont kissé megengedőbbek vagyunk a filmmel, és belemegyünk abba a játékba, amit ő maga kezd el, értelmezhetjük úgy is, hogy a gyengeségek nem az alkotók hibái, hanem a filmbéli figuráké: a Fekete pillangó ugyanis minden körítés ellenére arról szól, hogy hogyan íródik ez a történet – ami finoman áttolja a felelősséget a szereplőkre.

Ha hiteltelenek a fordulatok vagy kidolgozatlanok a részletek, az a főszereplők hibája: mivel ők formálják az eseményeket, ők a rossz szerzők.

A Fekete pillangó főszereplője ugyanis egy kiégett, alkoholista író, Paul (Banderas), aki egy kocsmai konfliktus után hazaviszi „megmentőjét”, egy ismeretlen stoppost. Jack (Jonathan Rhys Meyers) aztán egyre furcsábban kezd viselkedni, és hamarosan felcserélődnek a vendég és vendéglátója, egyszersmind a szerző és tárgya szerepkörei. Jack a fejébe veszi, hogy segít Paulnak újra sikeres könyvet írni, a téma pedig legyen a kettejük találkozása – innentől viszont nem egyértelmű, ki hogyan értelmezi a történteket, épp emiatt milyen háttérrel és motivációkkal ruházza fel a szereplőket. Csak annyi a biztos, hogy Paulnak írnia kell, Jack pedig szigorú kritikus, és veszélyes börtönőr.

Bár az alaphelyzet (és az előzetes) a Tortúrához hasonlóan idegtépő pszichothrillert ígér, a Fekete pillangó más utat választ. Az emberrablás szituációja vagy a kegyetlenség helyett a történet alakulásának folyamata érdekli, a két férfi közti párbaj pedig az irányításról szól. Szerzőnek lenni itt igazi érték, ami egy nehezen megszülető, kis költségvetésű, de ambiciózus film témájaként megkapó gondolat. A ki kit ver át sémája így kendőzetlenül önreflektívvé válik, a sztori kacskaringós útja a film készítésére, a feltörekvő (Goodman, Rhys Meyers), vagy éppen eltűnőben lévő (Banderas) alkotók sorsára rímel.

Szinte mellékes, hogy a kietlen, hegyvidéki területen sorozatgyilkos garázdálkodik, bár természetesen a film végi duplacsavarban ennek is lesz jelentősége. Ugyanakkor éppen az egész filmet visszamenőleg (kétszer is) átértelmező befejezés az, ami miatt a legtöbb kritika érte a Fekete pillangót: sokan lerágott csontnak tartják 2017-ben ezeket a fordulatokat (amelyeket most természetesen nem árulhatok el). Tény, hogy nem Goodmanék filmje az első, amely ilyen eszközökhöz nyúl, a hasonló mindfuck-daraboknak a kilencvenes-kétezres évek fordulóján volt a fénykora. Ennek ellenére a Fekete pillangó értékes gondolatokkal teli, figyelemre méltó darab: thrillernek talán nem elég feszült, de a szerzői önreflexió kedvelőinek maradéktalanul szórakoztató.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu