Kritika

Feketén vagy fehéren – A program – Egy legenda bukása

aprogram1Egy legenda tündöklése és bukása. Korrupció és kizsákmányolás a sportvilágban. Személyes és társadalmi kérdések egész sora kerül terítékre Stephen Frears alkotásában, A program – Egy legenda bukásában de a neves angol direktor ezúttal túltolta a biciklit…

Lance Armstrong karrierje pontosan úgy indult, mint minden második sportfilm: az ígéretes kezdetek után egyre följebb vezetett az út, hogy aztán a sikert sikerre halmozó biciklista életében beüssön a krach, amely ponton el is távolodunk a sportkarriereket bemutató mozik világától. Orvosai hererákot diagnosztizálnak Armstrongnál, aki a sikeres kezelés végére már nem egy híres atléta életét éli, sokkal inkább a megtestesült amerikai álmot. A tündérmese persze hamis, a hét Tour de France győzelem sokkal inkább az orvosok diadala, akik nemcsak teljesítménynövelőkkel tömik tele a sportolókat, hanem el is rejtik annak nyomait. De minden mese véget ér egyszer, az álom rémálommá válik, a bálvány ledől, Lance Armstrong beismeri bűneit.

Ha most beütjük a keresőbe főhősünk nevét, valószínűleg százával érkeznek a találatok, amelyek alaposan kitárgyalják ezen életút minden állomását, hiszen Lance Armstrong esetét mindenki ismeri. Stephen Frears is tudta ezt, és mivel ő dopping nélkül is jobb rendező annál, sem hogy megfilmesítse Armstrong Wikipedia-oldalát, valami mást irányt keresett ennek az egész világot meghökkentő botránynak. Igen, A program nem „a nagy Lance Armstrong-sztori”. Igaz, hogy ő a központi karakter, igaz, hogy az őt megformáló Ben Foster mindent megtesz, hogy ezt el is higgyük, de a tények és hazugságok felsorolásakor épp azok a pillanatok vesztek el, amelyekből megismerhetnénk magát az embert.

aprogram

A nagy ellenlábasra ugyanez vonatkozik. A botrányt majd másfél évtizeden keresztül leleplezni vágyó riporterből is csak az egyre elszántabb próbálkozásai látszanak egy-egy sajtótájékoztatón vagy éppen egy bírósági tárgyaláson keresztül, de emberi tényezőt talán csak a lelkiismeret-furdalástól gyötört szárnysegéd (Jesse Plemons nagyszerű megformálásában) ad a történetnek; az árnyékban meghúzódó csapattárs, aki pajzsként szolgált, míg Armstrong a dicsfényben (és vagyonban) fürdőzött. Ő az, aki igazi ellenpólusként megérteti, miről is akar szólni ez az egész: hogy lehetséges, hogy ez az ügy ennyi ideig titok tudott maradni, mikor rengetegen tudtak róla? Miért így reagált a világ, sőt, jól reagált a világ?

Nehéz kérdések ezek, olyannyira, hogy néha még Frears is csak a sorok között válaszolgatott rájuk, már ha eljutott egyáltalán a válaszig. Sajnos ez a ritkább, A program sokszor megreked a problémafelvetés szintjén. Mert most mit nézzünk? Azt a hét, nyilvánvalóan jogtalanul megszerzett trófeát? Vagy nézzük a rákkutatásra felajánlott dollármilliókat? Nézzük a becsapott sportrajongókat, vagy inkább azokat, akiknek ez az ember adott reményt?

aprogram2

Még az aranyéremnek is két oldala van, és egyik sincs a másik nélkül. Ezúttal viszont Stephen Frears nem volt olyan elszánt, mint Lance Armstrong, nem választott közülük. Ha most mentegetni akarnám, talán éltethetném, hogy a nézőre testálja a döntés jogát, de az igazság az, hogy mind életrajzi filmként, mind megmondófilmként legfeljebb közepesen teljesít az alkotás, csuklógyakorlatként piszkálva meg mindent, ahol jóval mélyebbre lehetett volna ásni.

Németh Barna

Németh Barnabás a Szegedi Tudományegyetemen végzett magyar szakon, jelenleg néhány könyvkiadónál dolgozik. Szabadidejében olvas és sorozatokkal foglalkozik, díjszezon idején pedig a díjszezonnal.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com