Egy legenda tündöklése és bukása. Korrupció és kizsákmányolás a sportvilágban. Személyes és társadalmi kérdések egész sora kerül terítékre Stephen Frears alkotásában, A program – Egy legenda bukásában de a neves angol direktor ezúttal túltolta a biciklit…
Lance Armstrong karrierje pontosan úgy indult, mint minden második sportfilm: az ígéretes kezdetek után egyre följebb vezetett az út, hogy aztán a sikert sikerre halmozó biciklista életében beüssön a krach, amely ponton el is távolodunk a sportkarriereket bemutató mozik világától. Orvosai hererákot diagnosztizálnak Armstrongnál, aki a sikeres kezelés végére már nem egy híres atléta életét éli, sokkal inkább a megtestesült amerikai álmot. A tündérmese persze hamis, a hét Tour de France győzelem sokkal inkább az orvosok diadala, akik nemcsak teljesítménynövelőkkel tömik tele a sportolókat, hanem el is rejtik annak nyomait. De minden mese véget ér egyszer, az álom rémálommá válik, a bálvány ledől, Lance Armstrong beismeri bűneit.
Ha most beütjük a keresőbe főhősünk nevét, valószínűleg százával érkeznek a találatok, amelyek alaposan kitárgyalják ezen életút minden állomását, hiszen Lance Armstrong esetét mindenki ismeri. Stephen Frears is tudta ezt, és mivel ő dopping nélkül is jobb rendező annál, sem hogy megfilmesítse Armstrong Wikipedia-oldalát, valami mást irányt keresett ennek az egész világot meghökkentő botránynak. Igen, A program nem „a nagy Lance Armstrong-sztori”. Igaz, hogy ő a központi karakter, igaz, hogy az őt megformáló Ben Foster mindent megtesz, hogy ezt el is higgyük, de a tények és hazugságok felsorolásakor épp azok a pillanatok vesztek el, amelyekből megismerhetnénk magát az embert.
A nagy ellenlábasra ugyanez vonatkozik. A botrányt majd másfél évtizeden keresztül leleplezni vágyó riporterből is csak az egyre elszántabb próbálkozásai látszanak egy-egy sajtótájékoztatón vagy éppen egy bírósági tárgyaláson keresztül, de emberi tényezőt talán csak a lelkiismeret-furdalástól gyötört szárnysegéd (Jesse Plemons nagyszerű megformálásában) ad a történetnek; az árnyékban meghúzódó csapattárs, aki pajzsként szolgált, míg Armstrong a dicsfényben (és vagyonban) fürdőzött. Ő az, aki igazi ellenpólusként megérteti, miről is akar szólni ez az egész: hogy lehetséges, hogy ez az ügy ennyi ideig titok tudott maradni, mikor rengetegen tudtak róla? Miért így reagált a világ, sőt, jól reagált a világ?
Nehéz kérdések ezek, olyannyira, hogy néha még Frears is csak a sorok között válaszolgatott rájuk, már ha eljutott egyáltalán a válaszig. Sajnos ez a ritkább, A program sokszor megreked a problémafelvetés szintjén. Mert most mit nézzünk? Azt a hét, nyilvánvalóan jogtalanul megszerzett trófeát? Vagy nézzük a rákkutatásra felajánlott dollármilliókat? Nézzük a becsapott sportrajongókat, vagy inkább azokat, akiknek ez az ember adott reményt?
Még az aranyéremnek is két oldala van, és egyik sincs a másik nélkül. Ezúttal viszont Stephen Frears nem volt olyan elszánt, mint Lance Armstrong, nem választott közülük. Ha most mentegetni akarnám, talán éltethetném, hogy a nézőre testálja a döntés jogát, de az igazság az, hogy mind életrajzi filmként, mind megmondófilmként legfeljebb közepesen teljesít az alkotás, csuklógyakorlatként piszkálva meg mindent, ahol jóval mélyebbre lehetett volna ásni.