Kritika

Megalkotni, lerombolni – Final Portrait

Mikor nyilváníthat késznek egy műalkotást a művész? Stanley Tucci filmjében, a Final Portrait-ben a perfekcionista Alberto Giacometti bohém műhelyébe pillanthatunk be Geoffrey Rush és Armie Hammer segítségével.

Kevésbé ismert tény, de Stanley Tucci amellett, hogy napjaink egyik legkeresettebb karakterszínésze, több vígjátékot is írt és rendezett. A Final Portrait már az ötödik darabja, a művészportré alapjául James Lord amerikai műkritikus, életrajzíró memoárja (A Giacometti Portrait) szolgált. Lord jó barátságban volt a huszadik század egyik legeredetibb művészével, az elsősorban magas, vékony szobrairól ismert (de festészettel is foglalkozó) Alberto Giacomettivel, 1964-ben pedig elvállalta, hogy portrét ül neki. A néhány órásra tervezett műveletből végül több hetes huzavona lett, hiszen Giacometti folyamatosan lerombolta és újrakezdte a már majdnem késznek tűnő festményt. Lord nem akarta megbántani a barátját, de fogalma sem volt, hogyan vehetné rá, hogy érjenek a folyamat végére. Giacomettit mégsem hagyhatja csak úgy ott az ember!

A Final Portrait-ban meg lett volna a lehetőség, hogy izgalmas kettős-hármas portré váljon belőle: a festmény születése során Giacometti és Lord arcképe is kirajzolódhatott volna. Ez végül nem történt meg, és ez teszi Tucci filmjét kissé féloldalassá: egyedül az idősödő művész alakját ismerhetjük meg közelebbről. A svájci születésű, Párizsban élő Giacometti ahogyan művészileg, úgy emberileg is bekategorizálhatatlan, izgalmas figura volt. Magának való, lobbanékony, könyörtelen, bogaras – egy tragikomikus, mégis szerethető alak, aki felváltva átkozódik és viccelődik alkotás közben, és csípős megjegyzéseket tesz a kortársaira (Cézanne volt az utolsó nagy művész, Picasso csak lopkod). Részben annak köszönhetően, hogy Geoffrey Rush a megszólalásig hasonlít rá, Giacometti remek, élettel teli filmszereplő –

az életének ugyan csak egy apró szeletét mutatja be a Final Portrait, mégis az egész kirajzolódik belőle, miközben a legnagyobb titkai izgalmasan megfejthetetlenek maradnak.

Ehhez képest Lord inkább csak indikátor figura a filmben, egy szükséges kellék a Giacometti-porté(k) kibontakozásához: gyakorlatilag semmi nem derül ki róla, csupán telefonálgat valakinek New Yorkba a késlekedése miatt magyarázkodva, illetve tologatja a repülőjegy-foglalását. Mindez gegnek jó, ám önmagában kevés – Lord megmarad modellnek, akinek csupán az a funkciója, hogy rajta keresztül megismerhessünk valami mást; ő maga érdektelen. Armie Hammer véleményem szerint egyébként is inkább modellnek jó, mint színésznek, így a castinggal tulajdonképpen nincs probléma – ugyanakkor izgalmas lett volna, ha a Final Portrait az ő figurájával is megpróbál kezdeni valamit.

Bár Giacometti egyénisége majdhogynem elviszi a hátán a filmet, a szellemes különc sajátos eszmefuttatásai és felforgató kicsapongásai önmagában kevésnek bizonyulnak ahhoz, hogy a Final Portrait filmesztétikai szempontból is kiemelkedő alkotás legyen. Tucci filmjének legfőbb gyengesége, hogy a története soványka – a kép születésének egyhangú folyamata kevés ellenpontot kap. Pedig a néhány bedobott mellékszál remekül működik, pergő ritmusú szekvenciákat eredményezve – például Giacometti viszonya a pénzhez, a prostituált szeretőjének (Clémence Poésy) „megvásárlása” vagy Lord végső szabadulási kísérlete frappáns.

A Final Portrait mégis egyenetlen film, hiszen éppen ezen epizódok fényében lesz csak igazán látványos, hogy más pontokon milyen vontatott a cselekmény.

Összességében mégis kellemes élmény a kissé tévéfilmes hatást keltő Final Portrait, hiszen Giacometti egyéniségének plasztikus ábrázolása mellett a művészetéről, illetve általában művészetfilozófiai alapkérdésekről is érvényesen beszél. Giacometti megszállott perfekcionista volt, az inkább kopott garázsnak beillő műterme (ami egyébként szintén tökéletesen élethű a filmben) tele volt félkész festményekkel és szobrokkal, amikhez alkalomadtán hozzátett egy kicsit. Szerinte a műalkotásokat nem lehet befejezni, csak abbahagyni, így a keze alatt Lord monokróm portréja is folyamatos változásban volt, napról napra egészen másként mutatott az alkotás-rombolás végtelen körforgásában (az alany fényképeken örökítette meg az állomásokat).

Mindez pedig szép áthallásokat kínál a társművészetekre, így természetesen a filmre is – a Final Portrait-t ugyan lehetett volna még csiszolni, de ebben a fázisában sincs benne szégyellni való.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com