Fókuszban Vászon nélkül

Utazás egy koponya körül – Ghost Stories

A londoni Lyric Theatre színpadáról szinte fű alatt érkezett az angol mozikba Andy Nyman és Jeremy Dyson adaptációja, a Ghost Stories. Az írópáros, meglehet kevésbé ismert, Martin Freeman és a The End of the F***ing World fiatal tehetsége, Alex Lawther neve csalogatóvá teszi a brit horrort.

Phillip Goodman professzor – akit maga Andy Nyman alakít – annak szentelte hivatását, hogy leleplezze az összetört szívű embereket kihasználó médiumokat. Saját televíziós műsorában igyekszik megcáfolni mindenféle paranormális jelenséggel kapcsolatos elméletet, és felfedni a hatalom és pénz reményében élet és halál között közvetítő csalókat. Egy nap megkeresi egy rég elhunytnak hitt, szintén szkeptikus szakmabeli, aki pályafutása során három esetre nem talált kielégítő választ, e három alkalomról maga sem tudta eldönteni, szemfényvesztés-e.

A koncepció, hogy a rejtélyes esetek után kutatva ismerjük meg a történetet, igazán izgalmasan hangzik, hiszen a horror elemek mellett egy krimi feszültségét is megélhetjük. A megoldatlan ügyek helyszíneinek a műfajon belül máskor is előszeretettel alkalmazott tereket választottak: egy elhagyatott elmegyógyintézetet, egy semmi közepén álló erdőt és a kopogó szellemek előfordulási helyét, vagyis az egyik szereplő tulajdon lakását.

Ahogy az elvárható, a hátborzongató atmoszféra folyton belengi a professzor kutatását. Olykor hosszú percekig elrejtik előlünk a történéseket, olykor pedig beleszaladunk egy-egy jump scare-be, de az egészséges egyensúlynak köszönhetően egyiknek sem vész el a varázsa. A szálak egybefonódását egyre szürreálisabb képek kísérik, amik jócskán összezavarják a nézőt, hogy aztán egy nem túl egyedi, de erős csattanóval vessenek véget a történetnek. A helyszín átalakulását nem montázsokkal oldják meg, hanem gyakorta egy snitten belül változtatják meg a díszletet, ami a folytonosság érzését kelti, és megteremt egy fiktív „alagútrendszert”, ahol számunkra ismeretlen és érthetetlen módon követik egymást az események. Fokozatosan testet ölt Goodman múltbéli ballépése, a téren és időn át vezető vándorlás pedig olyan, mintha a pokol bugyrain keresztül vezetne az út a megoldásig.

Ami kiemeli a többi jó, de feledhető horror-élmény közül a filmet, az egyrészt a szellemessége.

Kevés olyan alkotással lehet találkozni ebben a műfajban, ahol a fekete humor megfér a torokszorító félelemmel, a bohókás a feszélyezettséggel.

Martin Freeman karaktere már önmagában hordozza ezt a kettősséget, aki később kilép elsődleges szerepéből, hogy ítélethozóvá váljon. Cinikus megjegyzéseivel nemcsak Goodmant próbálja rávezetni a megoldásra, hanem minket, nézőket is. Van abban valami nyugtalanító, hogy tudjuk, ismeri a professzor történetét, ugyanakkor könnyed, már-már szánakozó mosollyal kíséri vádjait. Alex Lawther pedig az egyik különös eset főszereplőjét testesíti meg, méghozzá olyan elképesztően tébolyult tekintettel és arcjátékkal, hogy a jelenidőben játszódó jelenetei sokkal rémisztőbbek, mint a visszaemlékezések, amikben feltárja a múltját.

A film másik nagy erőssége a szüzséje, amely modern elbeszélésmódjával ügyesen elrejti a háttértörténetet egészen az utolsó percekig. Számtalan jelet kapunk a játékidő egésze alatt, ami a végkifejletre utal, mégsem válik egyértelművé soha, amit látunk. Goodman professzor hajdani hibáira és lelkiismeretére vezethető vissza mindaz, amin keresztül kell mennie, képzelgései pedig tökéletesen alátámasztják a film tézismondatát, miszerint

Az agy azt látja, amit látni akar.

A parapszichológusok körében jópáran úgy tartják, hogy a Poltergeist fenomént az ember saját maga, belső feszültségei kivetítésével idézi meg, vagyis zaklatott tudatalattijával generálja a kopogó zajokat és egyéb jelenségeket. Ez persze vitatható, de mindenképp elgondolkodtató a cselekmény szempontjából, mivel segítséget adhat a film kimenetelének értelmezésében.

Találkoztunk már hasonló lezárású művekkel a filmtörténet során, ahol semmi nem az végül, aminek látszik, gondoljunk csak a Más világra vagy a Hatodik érzékre. Utóbbira több ponton is hajaz a Ghost Stories, hiszen egy frusztráló misztikus történeten túl egy ember drámáját is megismerhetjük, méghozzá egy küldetésen keresztül. Kétségtelen azonban, hogy Andy Nyman és Jeremy Dyson adaptációja vizuálisan is megjeleníti a rettegés tárgyát, így elsősorban nem a pszichére hat. Ettől marad egy kis hiányérzetünk a megtekintés után, ennek ellenére kellemes élménnyel hagyjuk a hátunk mögött.

Buzsik Krisztina

Buzsik Krisztina

Buzsik Krisztina a Filmtekercs gyakornoki programjában vesz részt. Ha te is jelentkeznél, kattints ide!

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..