A Pawn Shop Chronicles (magyar címén Eszement zaci, de erről majd később) Paul Walker egyik utolsó filmje, mellette pedig olyan sztárok tűnnek még fel, mint Elijah Wood, Brendan Fraser, a Wayward Pines miatt újra befutni látszó Matt Dillon vagy a The Walking Deadből ismert – igaz, itt viszont felismerhetetlen – Norman Reedus.
A film
És akkor ezzel sajnos minden pozitívumát össze is gyűjtöttem a filmnek. Amit ugyanis a rendezői székben ülő Wayne Kramer (A szabadság határai, Halálos hajsza, A szerencseforgató) letett az asztalra, az egész egyszerűen borzalmas. Ha jóindulatú akarok lenni, akkor azt mondom, hogy az Eszement zaci nem jó film. Ha nem akarok az lenni, akkor viszont azt, hogy egy szánalmasan pocsék próbálkozás, amire kár volt időt, pénzt és energiát vesztegetni.
Essünk túl gyorsan a címfordítás kérdésén! Ha megnézzük a Pawn Shop Chronicles eredeti, angol nyelvű előzetesét, nem kizárt, hogy kedvet kapunk a film megnézéséhez: pörgős vágások, viccesnek tűnő karakterek, őrülten gabalyodó történet. Viszont ha meglátjuk, hogy a magyar keresztségben az Eszement zaci elnevezést kapta, egyből más fénytörésbe kerül a produktum: jegyet vált azon filmek közösségébe, amikről már a cím is elárulja, hogy érdemes messziről elkerülni őket. Az mondjuk igaz, hogy ilyen szempontból őszintébb a magyar megnevezés: egy percig sem takargatja, hogy rossz ez az egész úgy, ahogy van… (Arról már ne is beszéljünk, hogy semmi értelme! Mert hogy lehet egy zálogház eszement? Vagy netán egy magas költőiséget képviselő metonímiával lenne dolgunk eme remek példában?)
De nézzük, mit takar ez a remek cím! Kapunk három teljesen különálló történetet, amelyek mondvacsinált módon kapcsolódnak össze – leginkább úgy, hogy mindhárom szereplői betérnek egy zálogházba, aminek a történet szempontjából semmi, de semmi jelentősége. Az első egy keszekusza drogos sztori, ami olyan hatást kelt, mintha Guy Ritchie rendezte volna a Félelem és reszketés Las Vegasban-t, de minden pénzét a sztárokra költötte volna, így nem jutott idő a történet kidolgozására. Paul Walker, Kevin Rankin és Lukas Haas ripacskodnak egy sort, végigkáromkodnak bő fél órát, majd… na de ne lőjek le minden poént, elég, ha botcsinálta gengszterként nekik sikerül nagy nehezen valamiféle fegyverhez jutniuk, amivel lövöldözhetnek.
A második szál egy meglehetősen abszurd történet egy férjről (Matt Dillon), aki ádáz nyomozásba kezd eltűnt felesége után, melynek eredményeként olyan dologra lel, amire legrosszabb rémálmában sem számított volna. Teljesen érthetetlenül lóg ki ennek a történetnek a komolysága és súlya a másik két ripacskodás és szánalmasra sikeredett poénkodás közül, de hogy itt se ússzuk meg hatásvadászat nélkül, ebben az epizódban kapott helyet a saját házi pornójára maszturbáló Elijah Wood. (És akkor máris lehet fogalmunk róla, hogy kapcsolódik ide az eltűnt feleség…) A harmadik és egyben utolsó történetben egy borzalmas Elvis-imitátor (Brendan Fraser) szörnyen gyenge Faust-történetét ismerhetjük meg, mely nem lép túl a „ha eladod a lelked az ördögnek, akkor még szánalmas falusi haknisként is lehet belőled szupersztár” feloldatlan frázisán.
A legnagyobb gond ezzel a filmmel, hogy vígjátéknak szánták, pedig cseppet sem vicces. Illetve persze, mint tudjuk, a humor sokszor ízlés kérdése – ha valaki tud nevetni azon, hogy egy párbeszédet szinte csak káromkodással oldanak meg, vagy azon, hogy elrabolt nők önmaguktól omlanak vissza szívtipró fogvatartójuk karjaiba, akkor biztos nagyon jól fog szórakozni. Egy jeleneten azért sikerült félig elmosolyodnom, ahogy ugyanis Paul Walker és Kevin Rankin karaktere a rasszizmus mibenlétéről folytat elmés párbeszédet, az a maga nemében valahogy mégiscsak zseniálisra sikeredett. (A két idióta, drogos, alvilági figura bevallja egymásnak, hogy fogalmuk sincs, miért tartoznak egy rasszista bandához, és igazából nem is értik az egésznek a lényegét.)
Sajnos azonban sem ezek a villanásnyi örömök, sem a középső történet érdekessége nem menti meg a filmet a súlytalanságtól, és az eleinte még stílusosnak látszani akaró stílustalanságtól. A pörgős képek, gyors vágások – vagyis a már említett Guy Ritchie-re emlékeztető stílusjegyek – idővel elmaradnak, a bizonyos jeleneteknél összeszűkülő kép és vadnyugati zene kombinációja kontextus nélküli és értelmetlen marad, a néző pedig már meg sem lepődik, hogy a történet úgy ér véget, mintha semmi sem történt volna az elmúlt szűk két órában. Ezt nevezem én színtiszta időpocsékolásnak!
A lemez
Az ADS Service Kft. kiadványa olyan, amilyen maga a film: semmi extra.