Úgy látszik, a pingvinek népszerűsége az elmúlt évek filmáradatának (Táncoló talpak, Szörfre fel!, Madagaszkár) ellenére sem csökken, kiváltképp, ha megállás nélkül ropják reggeltől estig az Antarktiszon. A film előtt csak egyetlen lényeges kérdés várt megválaszolásra: vajon képes lesz-e a pingvináradat felülírni az első rész mondanivalóját, valami újat mutatva a nézőknek, vagy ugyanazt a sablont kapjuk másodszor is az arcunkba, pár új szereplővel kiegészülve. A válasz nem fog tetszeni.
A film
Bár nem kéne rögtön az elején összehasonlításokkal kezdeni, a Táncoló talpak 2. nem az a film, ami csak úgy megúszhatná az efféle idegesítő körítéseket. Aki ugyanis ismeri az első részt, nagyon pontosan fel is tudja idézni a történet mögött rejtőző igencsak didaktikus üzeneteket. Egyrészt, hogy a különcök kirekesztése rossz és csúnya dolog, másrészt pedig, hogy illő lenne végre odafigyelnünk az Antarktisz veszélyben lévő lakóira. Ez utóbbira fel lehet-e hívni a pingvinnél aranyosabb állattal a figyelmet? Na ugye, hogy nem. Vagyis mégis: egy pingvinfiókával!
A második rész ennek ismeretében nem tartogat sok újat számunkra, már ami a mondanivalót illeti, azzal a különbséggel, hogy itt a különcök kirekesztése már elvből ki van zárva (micsoda jellemfejlődés, a pingvinek tanultak korábbi hibájukból), illetve, hogy az élelemhiányt felváltotta a globális felmelegedés jelentette fenyegetés. A történet persze valamelyest változott, a kicsik számára mindenképp papír zsebkendő-kímélő irányba, elvégre most senki sem kényszerül száműzetésre, ellenben a kolóniát fenyegető veszély hatalmasabb, mint valaha. Egy óriás, az olvadástól leszakadó jégtömb teljesen elzárja a császárpingvineket a tengertől, ezáltal pedig az élelemtől, megmentésük pedig a kint rekedt Topira hárul – nem teljes mértékben, a mentőakcióban ugyanis egy másik pingvinkolónia, élükön a repülésre is képes Svennel, az elefántfókák, valamint egy víz alatti gigantikus kiterjedésű krillraj is részt vesz.
Ami a Táncoló talpak első részében reflektorfénybe állított különcséget illeti, talán nem lepődünk meg azon, hogy ezúttal Topi fia (Erik) jár őséhez hasonló cipőben: a táncolástól először annak látszólagos teljes értelmetlensége, később pedig egy kellemetlen élmény tántorítja el végleg, hogy aztán megismerve a repülő álpingvin Svent ő is a levegő tökéletes uralásáról kezdjen álmodozni – Topi legnagyobb bánatára. Ez az apa-fiú vonal mindvégig hangsúlyos szerepet kap a filmben, Topinak ugyanis nemcsak tágabb értelemben vett családját kell kiszabadítania, ezzel párhuzamosan még az apaság minden nehézsége is a nyakába zúdul.
Ez idáig rendben is lenne, ám a sok különböző motiváció, szereplő és cselekményszál képtelen összeállni igazán egységes történetté. A rajától elkóborló krill (ez egy apró, narancssárga tengeri rákszerűség) figurája például azon kívül, hogy társával együtt ő a film legjobb humorforrása, valamint tudta nélkül szerepet vállal a pingvinek kiszabadításában totálisan értelmetlen elem, különösen, hogy a film elejétől fogva jelen van és egy zavaró mellékszálat hoz be ezáltal a sztoriba. Sven feltűnése és az ő szomorú története amellett, hogy felhívja a figyelmet a lundákat fenyegető kipusztulásra megint csak nem passzol száz százalékosan a képbe: egyrészről értem én, hogy valahogy be kellett építeni a pingvinek segítségére siető embereket a sztoriba, hogy ne csak úgy a semmiből bukkanjanak elő a nagy hajójukkal, de így olyan az egész film, mintha bedobták volna az összes felmerülő ötletet egy hatalmas turmixgépbe. Azt is csak azért, hogy a belekerülő összetevők a végén valahogy mégis egy egészet alkossanak, de az egységet már fölösleges keresnünk benne, azt ott felejtették az első részben.
Leszakadva kicsit a sztori esetlenségéről, a film zenéje is szót érdemel. A pingvinek valamilyen rejtélyes okból kifolyólag hol angolul, hogy magyarul fakadnak dalra, a számok stílusát pedig ugyanilyen lelkesen váltogatják a musical-betétektől P!nken át a Dragostea din tei-ig. Mondjuk ez még mindig kevésbé zavaró, mint a live action-emberek feltűnése, akikről még a képek kikockázása után is alig lehet megállapítani, igazi színészeket vagy számítógép által generált szereplőket látunk-e. A halászok ilyen szintű fotorealisztikus megrajzoltsága egyszerűen idegen ebben az önmagában nagyon is gyönyörű és abszolút működőképes CGI-környezetben és ahelyett, hogy természet és emberek elkülönítését szolgálná, pusztán elidegenít a filmtől.
Mindezen negatívumok ellenére a Táncoló talpak 2. egyáltalán nem nézhetetlen, a gyerekek és az első részt nem ismerők minden bizonnyal jól szórakoznak majd a poénokon, talán a történet is megérinti őket, az előzmények tudatában azonban rengeteget veszít a film az értékéből. Folytatás-jellege miatt nem határolható el száz százalékosan a 2006-os Oscar-díjas elődtől, ennek fényében pedig nem ártott volna kicsit több energiát fordítani a történet csiszolására – akkor talán a globális felmelegedéses körítés sem hatott volna ennyire szájbarágósnak.
A lemez
Az extrákat eléggé a gyerekekre szabták, ami nem is olyan meglepő a film célközönségének ismeretében. Megtanulhatunk pingvint rajzolni, karaokézhatunk három különböző dalra, egy tízperces gyerek-dokumentumfilmben pedig megtanítják nekünk a készítők, hogyan óvhatjuk meg a kihalástól a film főszereplőit. Ráadásképp kapunk egy új Bolondos dallamok epizódot is, Szilveszter üldözi Csőrikét – ezúttal CGI-ban.
Táncoló talpak 2. (Happy Feet Two)
színes, magyarul beszélő, ausztrál animációs film, 100 perc, 2011
rendező: George Miller
forgatókönyvíró: George Miller
zeneszerző: John Powell
producer: George Miller
szereplők:
Elijah Wood (Topi hangja)
Pink (Gloria énekhangja)
Elizabeth Daily (Erik hangja)
Sofía Vergara (Carmen hangja)
Robin Williams (Ramon / Lovelace hangja)
Carlos Alazraqui (Nestor hangja)
Magda Szubanski (Miss Viola hangja)
Matt Damon (Bill hangja)
Brad Pitt (Will hangja)
A DVD megjelenése: 2012. 04. 25.
Szinkron nyelv: magyar DD 5.1, angol DD 5.1
Feliratok: magyar, román, héber
Extrák: Baráti segítség a pingvineknek, Hogyan rajzoljunk pingvint, Bolondos dallamok, Karaoke
Ár: 3290 Ft