Kritika

A jakuza tradíciók hattyúdala – Harag: Az utolsó fejezet

A Harag: Az utolsó fejezet egy jakuzafilm-trilógia lezárása, viszont élménycsorbulást senki nem fog szenvedni, ha úgy fizet be rá, hogy kihagyta az előző részeket. Takeshi Kitano ármánykodással teli tárgyalásokkal, véres leszámolásokkal és saját maga főszereplésével mutat betekintést a jakuzák megváltozott világába.

A 70 év fölött járó Takeshi Kitano (művésznevén Beat Takeshi) termékeny figurája a japán popkultúrának. Bár főként humoristaként tartják számon, sokat tett a kilencvenes évek elején a realista jakuzafilmek népszerűségéért olyan rendezéseivel, mint Az erőszakos zsaru, a Forráspont vagy a Szonatina. Az Emésztő Harag (Outrage) című moziját is ezek szellemiségével felvértezve indította útjára 2010-ben, amit két évvel később a Túl a Haragon (Beyond Outrage) követett, idén pedig  megérkezett a mindezt lezáró Harag: Az utolsó fejezet (Outrage Coda).

Öt évvel az előző rész jakuzaháborúja után Omoto (Kitano), az egykori jakuzafőnök visszavonultan él Dél-Koreában a helyi Chang maffia szárnyai alatt.  Ám a Japánban hátrahagyott jakuza család egyik fiatal tagja perverzül megkínozza az Omoto alá tartozó prostituáltakat. Ezért Omoto visszamegy Japánba, hogy kiegyenlítse a számlát – igaz, Chang beleegyezése nélkül.

Az írói, rendezői és főszereplői titulust is régóta magáévá tevő Kitano műve vérbeli szerzői film; hosszú sétákat (és egyéb közlekedési formákat) vágatlanul hagyó snittek, minimális kameramozgás, másodpercek alatt lezajló vérfürdők, csendben meglapuló fekete humor és szadista kivégzések szegélyezik az antihős Omoto útját. Így aki a film előzetese alapján (joggal) akciófilmet vár, annak dögunalom lehet a Harag: Az utolsó fejezet. Itt elsősorban öltönyös maffiózók cselszövő tárgyalásai láthatóak, akik különböző szobákban ülnek és beszélgetnek egymással több órán át.  Ezt csak alkalomadtán töri meg néhány vérgőzös etap, egy rövid kivégzés vagy gyors leszámolás formájában.

Ez a pár durvább helyzet egyébként organikusan épül a cselekménybe, ellentétben a tipikus hollywoodi akciófilmekkel, melyek gondosan ki szokták mérni, hogy a játékidő hány százalékában, milyen eloszlásban történjen csetepaté. Itt csak akkor folyik vér, ha a történetből ez következik. A jakuzáknak létezik egyfajta szadista vonzalma a megalázó és ravasz gyilkosságok iránt, amit Kitano ezen rendezése is jól példáz. Van itt jópár szerencsétlen áldozat és vérfürdős ámokfutás is. Összességében mégsem ez a pár erőszakos jelenet felel a film izgalmáért. Inkább érzelmi katalizátorként működnek, hogy motivációt vagy kielégülést adjanak a főhősnek és a nézőnek.

A Harag: Az utolsó fejezet igazi sava-borsa a jakuza politika.

Az, ahogy a maffiatagok egymást kisakkozva próbálják elmarni maguknak a hatalmat vagy igyekeznek biztosítani helyüket a családban. A legtöbbet talán bocsánatkérő, békítő tárgyalásokat láthatunk, elvégre a japánoknál sokat számít az udvariasság és az illem. Aztán persze úgyis háborúba torkollik az egész, mert a háttérben valaki mindig sumákol és egymásnak ugrasztja a feleket az oszd meg és uralkodj elvét alkalmazva.

Kitano nem tagadja meg humorista énjét sem, reflektál a jakuza szokások abszurditásaira. Például ahogy az előző részekben, úgy itt is vicces az öltönyös jakuzák csoportos hajlongása, mikor megérkezik egy nagykutya autója. A fő humorforrás viszont a jakuzák megváltozott világából következik. Mert hiába retteg a fiatal gengszter, hogy a bocsánatkérés mellé a kisujját is le kell vágnia,

a japán maffia új világában az már a kutyának se kell.

Ez egyben a film fő konfliktusa is, hisz a bűnszervezet új formája már nem tiszteli a régi értékeket. A legtöbb jakuza már sokkal „puhább”, mint azt a kódex előírná. A jakuzafőnökök már holmi motoros bandákkal is képesek elvégeztetni a piszkos munkát. Szőke haja is lehet egy jakuzának. Sőt, a családok közötti véres megtorlás sem dívik már annyira. Az egész kicsit olyan, mint A mások élete puhadiktatúrája.

A film (anti)hősei azok a nagyöregek, akik a hagyományt éltetik, élükön Omotóval, az utolsó jakuzával, aki tétovázás nélkül mészárol, ha a jakuza erkölcs is úgy kívánja. Ha elvonatkoztatok a kontextustól, hogy itt tulajdonképpen bűnözők értékei jelennek meg pozitív színezetben, akkor mondhatom, hogy

ez a film a régi értékek előtti tisztelgés: a nagy öreg Kitano még egyszer utoljára jól odacsap az új világnak a régi módszerekkel.

Viszont nagy általánosságban ezt bizony már jó sokszor megfogalmazták. Ez a film abban más hasonszőrű társaitól (gondoljunk Liam Neeson vagy Schwarzenegger időskori filmszerepeire), hogy ennek a produkciónak az egyszemélyes szíve-lelke Takeshi Kitano. Az ő szerzői és színészi stílusának leköszönő jutalomjátékát nyújtja a film.

Egyébként  az elpuhuló maffiózók középpontba helyezése nem alap nélküli, hiszen Japánban az utóbbi időben valóban kevesebb áldozata van a gengsztereknek, köszönhetően a fegyverviselési szigorításoknak. Az Outrage széria pedig ezen változás szelén vitorlázik a naplementébe, hogy idős kapitánya, Kitano – talán utoljára – regélhesse el rajta az értékváltozás örök meséjét.

Szávity Tamás

Szávity Tamás a Filmtekercs gyakornoki programjában vesz részt. Ha te is jelentkeznél, kattints ide!

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com