Kritika

Matthew bácsi a csatában – Harc a szabadságért

Robin Hood históriája amerikai polgárháborús közegben, Matthew McConaughey-vel a főszerepben… Így foglalható össze a Harc a szabadságért története, de vajon garantálja-e mindez, hogy egy izgalmas és hiteles történelmi filmben legyen részünk?

Az amerikai polgárháború az Egyesült Államok történetének legvéresebb háborúja volt. Több áldozatot követelt, mint az USA összes többi fegyveres konfliktusa együttvéve, és mind a mai napig heves indulatokat generál az amerikai társadalomban. A polgárháború és a rabszolgaság kérdése természetesen az amerikai filmipart sem hagyta nyugodni. 2016-ban például Gary Ross (Az éhezők viadala) rendező érezte úgy, hogy egy fehér férfi igaz története – merthogy maroknyi seregével hadat üzent a rabszolgatartó déli államoknak – jó alapanyagul szolgálhat egy sikeres mozihoz.

1862. Corinth. Newton Knight (Matthew McConaughey), a déli Konföderáció katonája fiatal rokonának elvesztése után megundorodik a háborútól és az abból hasznot húzó, déli előkelőkből. Dezertálását követően hadi szökevényekből és rabszolgákból kisebb hadsereget toboroz, majd a rabszolgákat felszabadítva függetlenné nyilvánítja a Mississippi állam területén fekvő Jones megyét.

A Harc a szabadságért története egyértelműen adta magát egy szélesvásznú feldolgozáshoz, de a végeredmény minden lehetőség ellenére felemásra sikerült. A film indítása igen erőteljes, a Corinth-i csata a maga véres valóságában jelenik meg előttünk, de a kezdeti lendület hamar elakad.  A cselekmény folyása túl lassú, a történelmi háttér, a párbeszédek pedig nem elég alaposak vagy mélyek ahhoz, hogy fenntartsák az érdeklődést. Gary Ross ráadásul beleerőltetett a történetbe egy 80 évvel későbbi szálat, mely Newton Knight dédunokájának kálváriáját mutatja be, aki Mississippi állam faji törvényeivel küzd az amerikai bíróságon. Ez a szegmens viszont akkor működne igazán, ha a film elején és végén keretbe foglalná Newton Knight küzdelmeit, hidat képezve Knight és az általa vívott szabadságharc utóélete között. Ehelyett Knight dédunokájának véletlenszerűen felbukkanó jelenetei csak  akadályozzák az egyébként is bukdácsoló cselekmény kibontakozását.

A színészek alakítása visszafogott és alázatos, de a forgatókönyv nem biztosít igazi kiteljesedést a karakterek számára. Nincs igazi jellemfejlődés (holott Knight déli katonából lett rabszolgafelszabadítóként nagy utat jár be), és a karakterek sem hús-vér emberként viselkednek. Olyan, mintha eposzi jelzőket formálnának meg: például a leleményes Newton Knight vagy a gőgös déli tiszt.

A rendező a téma hangulatát is nehezen ragadja meg, pedig az amerikai Dél kultúrája, zenéje és tájai erre kiválóan alkalmasak lennének, mégsem aknázza ki őket eléggé. Kapunk néhány életképet a hagyományos déli mezőgazdaságról és a tradicionális zene is fülbemászó, de a valódi hangulatteremtéshez ez kevés, mivel ezek az elemek nem épülnek be szervesen a film cselekményébe.

A Harc a szabadságért viszont nem csupán filmként bukik el, hanem történelmi tablóként is.  Az utóbbi években egyfajta tendenciaként figyelhető meg, hogy az amerikai nép (vagy legalábbis egy része) próbál szembenézni történelmének sötétebb fejezeteivel is, például a rabszolgasággal. A témával foglalkozó filmek (Egy nemzet születéseLincoln, jóindulattal a Django elszabadul) viszont szinte minden esetben mai modern eszméket vetítenek vissza egy olyan korba, amikor ezek a gondolatok még egyáltalán nem számítottak maguktól értetődőnek. Kétségtelen, hogy a rabszolgaság egy abszolút túlhaladott, kegyetlen és embertelen intézmény, és ennek bemutatása igenis fontos és szükséges. Ha viszont igazságosak és elfogulatlanok akarunk lenni, akkor be kell látnunk, hogy a történelem nem ismeri a mai értelemben vett politikai korrektséget.

A déliek többsége nem azért harcolta végig a háborút, mert habzó szájú fajgyűlölők lettek volna, hanem mert az akkori emberek gondolkodása jobban kötődött az egyes tagállamokhoz, mint a szövetségi kormányzathoz.

A legnagyobb déli tábornok, Robert E. Lee kifejezetten ellenezte az Uniótól való elszakadást és a rabszolgaságot is, virginiaiként viszont nem kívánt sajátjai ellen kardot rántani. A korszakban játszódó filmek azonban sorra követik el azt a hibát, hogy az akkori Amerikát jóságos északiakra és gonosz, rasszista déliekre osztják fel.

A Harc a szabadságért – bár e tekintetben visszafogottabb társainál – nem ad számunkra elég komplex képet, és nem érteti meg velünk azokat az ok-okozati összefüggéseket, amik miatt a legtöbb déli a háborút választotta. Ross ehelyett beéri azzal, hogy egy polgárháborús környezetbe helyezett Robin Hoodot farag Knight alakjából, aki fehér déli férfiként az elnyomottak és kizsákmányoltak oldalára áll.  Bár a filmben szó esik róla, hogy az északiak serege sem segítette Knight szabadcsapatait, valamint arról, hogy az unionista kormányzat a háború után sorsára hagyta a feketéket, a kép még mindig túlságosan egyoldalú. Ebben természetesen a jelen eseményei is szerepet játszanak. 2015-ben egy fehér férfi 9 feketét gyilkolt meg egy charlestoni templomban.  Mivel az elkövető a közösségi oldalakon is előszeretettel pózolt a Konföderáció zászlajával, így a déli „ügy” újra a legnegatívabb sajtót kapta. A konföderációs zászlót pedig nemcsak Charleston kormányzati épületéről távolították el, hanem a polgárháborúban elesett, déli katonák sírjairól is.  A Harc a szabadságért is egyértelműen ezt a szemléletet tükrözi, hisz a film pozitív hősei mind dezertálnak a déli hadseregből, ráadásul egy jelenetben a déli zászló helyére az unió lobogóját húzzák fel.

Gary Ross alkotása tehát középszerűségén túl tovább erősíti az eddigi történelmi sztereotípiákat. Minden filmes, aki ilyen érzékeny témához nyúl, nagy felelősséget vállal, hisz a mozi a szórakoztatáson túl, a fiatalság művelődésének egyik színhelye is. George R. R. Martin, a Trónok harca szerzője fantasy-íróként is jobban megragadta az emberi történelem alakulását, mint sok történész.  Háborúban nincs jó, vagy rossz oldal, csupán érdekek, és emberek, akik ezek miatt élnek és halnak. Talán egy napon végre leszünk olyan érettek, hogy a saját történelmünkre is képesek leszünk így tekinteni…

Gueth Ádám

Gueth Ádám 2017-ben csatlakozott a Filmtekercshez. Mióta 5-6 évesen először látta a Jurassic Parkot, vonzza a filmek világa. 2016-ban a Károli Gáspár Református Egyetem történelem szakán szerzett mesterdiplomát. Később, 2020-ban az ELTE BTK Szabadbölcsészetének filmtudomány szakirányán szerzett BA oklevelet. Főállásban dolgozik egy helyi lapnál, mellette pedig több filmes portál és blog állandó és vendégszerzője. Elsősorban a történelmi, a háborús és a science-fiction műfaj érdekli, szívesen elemzi történelmi filmek valós hátterét és igazságtartalmát. Kedvenc rendezői között találhatjuk Steven Spielberget, Ridley Scottot, Quentin Tarantinot és Stanley Kubrickot.