Vászon nélkül

Az indonéz Jason Bourne vérgőzös önmegváltása – Headshot

Reccsenő csontok, papírként szakadó testek, láncról elszabadult vadállatként egymásnak eső harcosok, akik nem ismernek sem Istent, sem embert féktelen tombolásuk közben. Az egyre jobban erősödő indonéz akciófilmes színtér képviselői nem finomkodnak, dzsungelkéssel kaszabolják ki maguknak a tiszteletet. HEADSHOT KRITIKA.

Az új évezred hajnalával új filmes szelek is kezdenek fújni a Távol-Keleten. A hongkongi film évtizedes hegemóniája feloldódott és olyan országok is  felmutatják a zsánerfilmes próbálkozásokat, akik eddig csak a partvonalon voltak. Dél-Korea nagyhatalommá fejlődött e téren, Thaiföld ajándékozta nekünk Tony Jaa pusztító könyökcsapásait, de még a vietnámi harcművészeti film fogalma se tartozik többé az oximoronok közé. Az indonéz színtér képviselőin viszont egyszerre lehet érzékelni az elődök (vagyis a hagyományos kung-fu film) iránti tiszteletet, miközben a megvalósítás és a szemlélet már radikálisan más.

A wales-i származású Gareth Evans egy becsapódó aszteroida erejével és sebességével tette fel Indonéziát az akciórajongók térképére a Rajtaütéssel, ami egyben a Rosette-köve is lett annak a stílusnak, amire az őt követő indonéz rendezők ráépítettek. A gondosan kimunkált harci koreográfia, a fizikai kaszkadőrmunkát előtérbe helyező megoldások nem meglepőek, de ezekhez hozzájön az ősi indonéz harcművészet, a silat energetikus, testközelibb, utcaibb jellege. Az elegancia helyett a túlélés, a „csak-egy-maradhat” ösztönszerűsége hajtja őket – és ez sokkal nyersebbé teszi az összecsapásokat, pláne ha még hozzávesszük a hektikus, erőteljes kamerakezelést és a naturalisztikus erőszakosságot.

Bár eddig Evans a legismertebb és legjelentősebb alkotó, szorosan jön föl mögötte, a Kimo Stamboel-Timo Tjahjanto rendezőpáros, (nagy barátságban is vannak Evansszel) akik hazájukban szimplán „The Mo Brothers” művésznév alatt tevékenykednek. Ugyanakkor a páros nem horgonyzott le egy műfajnál: rendeztek eddig szelleműzős horrort (Macabre), pszichothrillert (Killers), de az utóbbi évek legelborultabb szkeccsfilmjébe is besegítettek (a VHS 2 „Safe Heaven” szegmense). A Headshot talán a legkonvencionálisabb alkotásuk, de még így is jobb, ha óvatosan közelíti meg az ember. Mert a kendőzetlen, sokszor szinte tabudöntögető brutalitás, és az emberi lélek legsötétebb impulzusainak megmutatásáról korántsem mondtak le. Vér, halál, könnyek, szenvedés, a film két órája nem kegyelmez.

Ismeretlen férfit (Iko Uwais) mos partra a tenger. Mikor a kórházban felébred, nem tudja se nevét, se múltját, ahogy azt se, kitől kapta a csaknem halálos fejlövést, ami az emlékvesztés okozója is. A férfit gondozó fiatal nővér, Ailin (Chelsea Islan) kedvenc regénye nyomán Ishmaelnek kezdi nevezni a férfit. Kettejük lassan bimbódzó, szinte idillinek mondható kapcsolata azonban nem tart sokáig. Emberek tűnnek föl, akik keresik Ishmaelt. Olyan emberek, akik holtan akarják látni. Olyanok, akik mintha korábbról is ismernék. Olyanok, akik el is rabolják Ailint, hogy ezzel nyílt terepre csalják. Ishmael, akit egyszerre kínoznak bevillanó emlékei és a golyómaradványok általi fejfájások, kétségbeesetten hajszolja múltját és annak a nőnek a nyomait, aki talán az egyetlen esélye egy jobb életre. Ellenfelei könyörtelen gyilkosok, neki is azzá kell válnia.

A Headshot tipikusan egyike azoknak az akciófilmeknek, amikben a sztori tulajdonképpen csak alibi arra, hogy összekapcsolja a látványos összecsapásokat. Természetesen a film előrehaladtával megtudjuk Ishmael véres és szimpátiakeltőnek korántsem mondható múltját, ami által a film egyfajta múlttal leszámoló, önmegváltó irányba tereli vékonyan megírt karakterét. Nem meglepő, hogy a felvezetésül szolgáló első fél órát ki kell bírni, hogy túlessünk a kötelező körökön: jók, rosszak bemutatása, megágyazás a motivációnak és végül az esemény (Ailin elrablása, ami egy igencsak nyomasztó szekvenciában), ami beindítja a bunyózáport.

De amikor beindul, akkor jobb, ha megkapaszkodik az ember, mert Stamboel és Tjahjanto munkája nyaktörő tempóban, kíméletlen erővel vonszolja végig nézőjét az emberi erőszak szinte felfoghatatlan mélységein. Ishmaelnek a legkülönbözőbb helyzetekben, hol egy felgyújtott buszban, hol egy rendőrkapitányságon, hol pedig egy dzsungel mélyén kell egyre erősebb és erősebb ellenfeleivel összecsapnia. Megbilincselve, máskor ezer sebtől vérezve, vagy fejfájásai által gyötörve, de soha nincs előnyben. Képességei nem elegek, őrült elszántsága által képes még a legreménytelenebb küzdelemből is kiemelkedni.

A rendezőpáros őrült energiával itatja át a verekedéseket és a tűzpárbajokat. A karakterek körül vadul forgó-pörgő-követő kamera, agresszív, ugyanakkor tűpontos vágások és hasonlóan intenzív, az adott helyszínek minden négyzetcentiméterét kihasználó koreográfia jellemzi a filmet. Uwais és a többi harcművész (közöttük a Rajtaütés 2-ből ismerős Julie Estelle) nemcsak ütik-vágják, de szó szerint tépik-szaggatják egymást. Vasrúddal, telefonkagylóval, papírvágóval, mindennel, ami kezük ügyébe kerülhet. A szúrások, törések és egyéb sérülések gyomorforgató részletgazdagsága és kreativitása szinte egyfajta harcművészeti testhorrorrá formálja a látottakat.

Bár a játékidő végére kissé kifullad és semmi újítót nem hoz a műfajba, a Headshot kellően pörgős, véres és szórakoztató, exploitation elemeit bátran felvállaló B film. Nemcsak az akciórajongóknak szerez néhány kellemes percet, hanem emlékeztet is: még olyan országokban is munkálkodnak komoly rendezőtehetségek, amit inkább csak egzotikus turistacélpontként tudunk elképzelni.

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

Hirdetés

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés