Ki lehet-e lépni az erőszakspirálból, megbékélhet-e két halálos ellenség? Scott Cooper régi-új westernje, a Hostiles finom válaszokat ad a húsba vágó kérdésekre.
Különös úton született meg a Hostiles, ami egyben furcsa hibriddé is teszi őt a westernműfajban. A forgatókönyv alapjait Donald E. Stewart, a kilencvenes évek népszerű, Oscar-díjas forgatókönyvírója (az Eltűntnek nyilvánítva, a Vadászat a Vörös Októberre és a Férfias játékok szerzője) írta. Stewart azonban 1999-ben meghalt, a kéziratot pedig csak most találta meg az özvegye, aki Scott Coopert, az Őrült szív, A harag tüze és a Fekete mise rendezőjét kérte fel a megfilmesítésre. Cooper meghálálta a bizalmat, ugyanis pályája eddigi legjobb és legösszetettebb filmjét készítette el.
A Hostiles szokatlansága ennek az időbeli kettősségnek köszönhető: a régi forgatókönyv a kilencvenes évek westernhagyományaihoz repít vissza, a Farkasokkal táncoló, a Nincs bocsánat vagy Az utolsó mohikán moralizáló, súlyos és véres sorsdrámáihoz. Cooper rendezése (illetve a forgatókönyv felújítása) viszont a kortárs trendekbe illeszti a filmet: a Jesse James meggyilkolása…, a Slow West, a Meek’s Cutoff lírai erőszaka, meditatív képei és csendes történetei bontakoznak ki az alapokon. A majdnem végig külsőkben játszódó kalandok gyönyörű képeken elevenednek meg – Masanobu Takayanagi operatőr munkája A visszatérő tájba vetettségét és ijesztő szépségét idézi.
Scott Cooper azért is bizonyult jó választásnak a rendezésre, mert korábbi filmjeiben is (igaz, vitatható színvonalon) az amerikaiságot, a férfiszerepeket vizsgálta, ez pedig a tucatnyi gyötrődő férfikaraktert felvonultató Hostiles-ben is megismétlődik. A történet lényege, hogy a veterán katonát, Joe Blockert (Christian Bale) megbízzák, kísérje vissza a szülőföldjére egykori halálos ellenségét, a ma börtönben ülő, idős és beteg csejen indiánfőnököt (Wes Studi) és családját. A pattanásig feszült helyzethez maréknyi katona, illetve egy súlyos megrázkódtatáson átesett nő (Rosamund Pike) asszisztál, akivel útközben találkozik a csapat. Az Amerikát keresztülszelő útitársak külső és belső veszélyforrásokkal kerülnek szembe,
a hullámzó veszélyérzet és a különféle kihívások pedig kellemes változatosságot hoznak a cselekménybe.
A Hostiles tehát utazófilm (akárcsak a Meek’s Cutoff), amely közben a road movie-k legszebb hagyományait idézve, ugyanakkor sokkal feltűnésmentesebben tereli el a figyelmet a konkrét úticéltól, a lelki folyamatokat állítva a helyére. Ahogyan megismerjük a remekül egyénített figurákat, egyértelművé válik, hogy mindannyian erőszaktól traumatizált, sérült emberek, akik kényszerpályán mozogva próbálnak helytállni az életben. A méltóságától megfosztott indián család és a sokkos állapotban lévő asszony mellett akad poszttraumás stressztől szenvedő (Rory Cochrane), vallásosságba menekülő, tömeggyilkossá váló (Ben Foster) és naiv újonc (Timothée Chalamet) katona is. A legösszetettebb személyiség azonban kétségkívül Blocker, aki egyben a legnagyobb jellemfejlődésen is megy keresztül: makacs, csőlátású, erőszakfüggő katonából emberré válik.
Cooper legnagyobb érdeme, hogy nem kapkod: a figurák és álláspontok közeledéseit nagyon lassú folyamatként mutatja be, így egyszerre marad ízléses és kerüli el a bumfordi didaxist. Még Blocker megváltozása is természetesnek hat, hiszen végig szorosan követjük a lépéseit, ott vagyunk minden döntésénél és dilemmájánál. A Hostiles rávilágít, hogy az erőszak okozói és elszenvedői egyaránt sérülnek, kilépniük pedig nemigen lehet az ördögi körből. Hacsak nem képesek felülemelkedni egykori önmagukon, és feltenni maguknak a kérdést, megszámlálhatatlan áldozat után: miért háborúztak egymással, miért lettek halálos ellenségek? A film egy olyan közhellyé vált erényt, mint a megbocsátás újra tartalommal tölt meg, hiszen lassanként feloldja az ők és a mi határait –
innentől pedig minden szembenállás értelmetlennek tűnik.
A Hostiles melankolikus, mégsem teljesen reményvesztett története amellett, hogy nosztalgikus érzéseket támaszt a kilencvenes évek indiánwesterjei után, nem is lehetne aktuálisabb. Cooper pont annyit mond ki és annyit hallgat el, hogy a Hostiles egyszerre állja meg a helyét történelmi filmként, és működik óvatos vészjelzésként a jelen számára – csak legyen, aki meghallja!
