Kritika

Kövesd Aubrey Plazát! – Ingrid Goes West

A közösségi média iránti rajongás talán az egyik legparadoxabb viselkedésformánk. Kivel is lehetne a legjobban árnyalni ezt a kettősséget, mint Hollywood egyik legkülöncebb színésznőjével: Aubrey Plaza a hátán viszi a filmet, én pedig csak rajongani tudok érte, miközben az Ingrid Goes West éppen hogy az ilyen rajongás kifigurázására épül – most akkor hogy is van ez?

Mindig van egy kellemes (ön)irónia abban, amikor egy film a mai konzumer társadalmat kritizálja. Amikor a populáris kultúra egyik vezető ágazata, amely tömegeket mozgat meg, és erősen a sztárközpontúságra épül mond ítéletet a szociális média különböző ágazatai felett, az különös mélységet adhat egy alkotásnak. Megkérdőjelezni az Instagramot és a tőle függő emberrengeteget már-már színtiszta képmutatás, hiszen ha nincs jelen ez a fajta fogyasztói társadalom, Hollywood sem tartana ott, ahol. Matt Spicer első nagyjátékfilmje okosan és precízen kimérve lavíroz a mocsárban. Huncutul kacsintgat ki a nézőre, aki eleinte önként kapcsolódik be a játékba, hogy aztán szépen lassan leessen a tantusz: a filmben látott görbe tükör ugyanannyira szól nekünk is, még akkor is, ha nem virít a lila-narancssárga fényképezőgép ikon a telefonunkon.

Paradox ez az egész, hiszen azzal, ha egy kívülállót kezd el a tömeg követni, ő maga válik amolyan tömegtermékké. Nem érdekel a hírnév és mások véleménye, de éppen ez a hozzáállás hoz nekem megannyi rajongót – ez egy állandó körforgás populáris kultúrán innen és túl. Ha pedig van valaki, aki ezt ez egész zavaros és paradox jelenséget magában hordozza, az Aubrey Plaza. A színésznő sosem mozgott a csinos-szexi vonalon (noha nem arról van szó, hogy nem csinos), szinte az összes szerepében önként és jó adag öniróniával vállalja fel a különc, furcsa, lezser és nemtörődöm karaktert, aki a háta közepére sem kívánja a siker konvencionális velejáróit.

A Városfejlesztési osztályban (Parks and Recreation) ő az unott és érdektelen April, aki nyers és kegyetlen. A Zombibarátnőben (Life After Beth) ugyan csinos ruhákba bújtatták, de a vérszomjas, harsány és kiszámíthatatlan Beth távolról sem volt egy elragadó és törékeny leányzó. A Bővérű nővérekben (The Last Hour) egy kocsisokat megszégyenítően sokat káromkodó apácát alakít, aki állandóan kiabál, szexéhes és a boszorkánykodással is kacsintgat. Plaza egész lényében van valami pimaszság, mintha üzenné a világnak, hogy ő kívül áll a csillogás, a plasztika, a sminkrengeteg és a magamutogatás uralta hollywoodi dicsfénytől. Az egész viszont itt válik igazán érdekessé és itt kapcsolódunk be az Ingrid Goes West történetébe és mondanivalójába.

Aubrey Plaza

Szögezzük le, hogy Matt Spicer tudatosan erősen nőközpontú filmet készített arról, hogy a hiúság, a magány és az önbizalomhiány milyen mélyre tud taszítani valakit. Amellett azonban, hogy a film csípősen mond oda a technológiában elveszett emberiségnek, egy sokkal általánosabb és letisztultabb – emberibb oldalát is megvilágítja a női természetnek. Az alkotás szerint a nők egyik alapvető bizonytalansága onnan ered, hogy azt hiszik, mindig lesznek náluk szebbek, sikeresebbek, okosabbak és népszerűbbek, ezt pedig nem könnyű elfogadniuk. Erre épít a közösségi média, amely a használók lelkét kettéhasítja: mindenkiben lakozik egy Ingrid (követő) és egy Taylor (követett).

Ingrid (őt alakítja ismét hibátlanul Plaza) az Instagram révén talál rá példaképeire. Az eleinte ártatlan áhítat gyorsan csap át függőségbe, majd őrületbe. Amikor mi, nézők bekapcsolódunk, Ingridet már távolsági végzés tartja távol szerinte „legjobb” barátnőjétől, majd egy komolyabb kezelést, gyakorlatilag elvonókúrát követően új célpontot talál Taylor személyében.

Ingrid sosem volt különleges: átlagos külsejű, átlagos képességű, barátai nemigen vannak, ráadásul még édesanyját is elveszíti fiatalon. A hirtelen örökölt pénz pedig mi másra is lenne jó, mint Los Angelesbe költözni, hogy legújabb kiszemeltjét valahogy megismerhesse. Amennyire jól indulnak a dolgok, annyira szörnyen végződik minden.

A két nő életébe belépve gyönyörű párhuzamban mutatja be Spicer, mi is áll a Facebook-Twitter-Instagram gyűrűk mögött. A betegesen megszállott és hazudozó Ingrid semmivel sem rosszabb, mint a napi 30 hazug boldog képet feltöltő Taylor. És ezzel mond a film ítéletet a közösségi média végtelenül szomorú valósága felett: sokan tettetik a boldogságot, torz önképet alakítanak ki magukról, melyet a világ elé raknak, csak hogy azt a minimális pozitív visszajelzést megkapják, amire azt hiszik, hogy szükségük van.

Az Ingrid Goes West főhőse magányos, nem találja a helyét a világban, és azt hiszi, a márkás ruhák, az új hajszín és egy képmutató társaság majd friss életet lehel belé.

Taylor pedig bár az Instagramon élt élete alapján a legszerencsésebb lány a földön, ugyanannyira el van veszve.

Spicer azzal, hogy a férfi mellékszereplőket szimpatikus és földhözragadt, emberibb karakterekként ábrázolja, azt hangsúlyozza, hogy a közösségi média nyomása alatt gyakrabban törnek össze a nők. Nem szexizmusról van itt szó, pusztán arról, hogy a női ego és magabiztosság bizonytalanabb lábakon áll, mint a férfiaké. Az online pozitív visszajelzések pedig mankót nyújtanak – vagy legalábbis egy ideig placebóként működnek a gyengébb nem számára. Az Ingrid Goes West azonban egy lépéssel tovább is megy: azt sugallja, hogy ha hazudsz a világnak, lassan te is elhiszel mindent, hogy aztán egy nap teljes kétségbeesés közepette eszmélj rá a tátongó ürességre, amit az életednek hívsz.

Az Ingrid Goes West kiutat nem talál a jelenségből, de nem is erre vállalkozik. Két kiváló színészi teljesítménnyel, gyönyörű színekkel és szépen felépített dramaturgiával mutat rá, mennyire veszélyes is az „oversharing” (túlzott megosztása az életnek). A befejezés pedig enyhe pozitív felhangja ellenére is inkább elszomorító, mint felszabadító, ami szépen, noha nem hibátlanul illeszkedik a hangvételbe. Ahhoz, hogy a film igazán üssön, szerintem Spicernek eggyel tovább kellett volna vinnie a cselekmény szálát, még akkor is ha az túl komoly vagy túl sötét lett volna. Ingrid az alkotás végére teljesen darabjaira hull: nincs pénze, nincs munkája, nincsen senkije, mégis kitart. Kitart a telefonjával a kezében, hogy aztán feladjon mindent, amikor az áramot is lekapcsolják a házában, és lemerül az egyetlen kapcsa a külvilággal.

Amilyen nyíltan társadalomkritikus ez az irányvonal, annyira bátortalan a végső löket. A film így is elgondolkodtató marad, sőt akár egy kikacsintásként is fel lehet fogni az események fordulatát, miszerint az emberi természet megváltoztathatatlan.

Kajdi Júlia

Kajdi Júlia az ELTE-n végezte el a filmes alapszakot, majd az Edinburgh-i Egyetemen a mesterszakot. 2014 óta tagja a ‘tekercsnek. Specializációja a thriller, a krimi és Alfred Hitchcock. Ő a Hírek rovat vezetője.