Kritika

Titanic 2017: Kisváros a pokol tornácán – The Wailing

Ha távol-keleti horrorfilmet kell hirtelenjében felsorolni, kilencből tíz ember a tévéből, szekrényekből és egyéb sötét helyekről előmászó szellemeket felsorakoztató japán mozikat említi, már csak azért is, mert A kör és társai égtek be legjobban a köztudatba. Pedig a The Wailing remekül példázza, hogy a koreai szomszédoknak is van keresnivalójuk ebben a műfajban. Ráadásul úgy, ahogy ők szokták: elvárásokat, sablonokat felülírva, a nézőt kiszámíthatatlan ösvényre vezetve.

Hegyvidéki kisvárosban járunk, messze a nagyvárosok csillogó felhőkarcolóitól és zsúfoltságától. A sűrű erdők, zöldellő magaslatok és csöndes vizek háborítatlan nyugalmat és békét árasztanak. De ez csak látszat. Főhősünk, az esetlen rendőrtiszt Jong-gu (Kwak Do-Won) kora reggel telefonhívást kap. Összekapja magát, és a szakadó esőben elindul egy kettős gyilkosság helyszínére. Az elkövető is ott van, katatón állapotban néz a semmibe, indíték, ok nincsen. Az idillnek a film első perceiben vége van, és ez még csak a kezdet.

A környéken ugyanis egyre másra tobzódni kezd a halál, békés családok kezdik legyilkolni egymást, hullák és kibelezett állatok tetemei lógnak a fákról. Jong-gu és kollégái a sötétben tapogatózva próbálják felgöngyölíteni az ügyet, de támpontot nem találnak. Az elkövetőkön borzalmas kiütések és egyéb elváltozások jelennek meg, amit a kórboncnok egy ritka gombafajtának tud be, ahogy a gyilkosságokat kiváltó hallucinációkat is. Csakhogy az idő múlásával gyarapodnak a tudományos logikával megmagyarázhatatlan tényezők: Jong-gut rémálmok kezdik gyötörni egy démoni lényről, kislánya megbetegszik, a megmagyarázhatatlan borzalmak mindenkit behálóznak: őt, családját, kollégáit.

A film író/rendezője, Na Hong-jon (Az üldöző) gyakorlatilag úgy játszadozik a nézői elvárásokkal és megszokásokkal, mint macska az egérrel. A film első órája alapján egy klasszikus nyomozós thriller képe rajzolódik ki előttünk, a hangvétel komoly, de van idő némi fekete humorra vagy társadalomkritikára, ugyanakkor végig ott lebeg az érzés, hogy itt nem evilági erők munkálkodnak. Ez pedig többszörösen beigazolódik, amikor Jong-gu és társai házkutatást tartanak egy titokzatos japán öregember kunyhójában, egy primitív oltárt és fényképek százait találva.

Közvetlen bizonyíték nincs, csak sejtetések. A főhős kislánya egyre betegebb, az idő egyre jobban fogy. Jong-gu kétségbeesésében rájön, hogy helyzetén nem segít a tudomány vagy a logika, és a racionalitás minden eleme csődöt mondott. Más kiutat nem látván egy katolikus pap és egy koreai sámán segítségét kéri, hogy megtörje a rontást, és ekkor válik élete, és a film is egy szürreális rémálommá. Ami minden gyomorforgató csavarjával azt bizonyítja, hogy a helyzet mindig lehet még rosszabb.

A film gyakorlatilag lassú csermelyként indul, hogy aztán fokozatosan egyre durvábban áradó folyóvá, vagy jobban mondva vérgőzös horrorfilmmé váljon. De még annak is egy különleges változatává: a különböző szereplők által, különféle nézőpontok, vallások és hiedelmek feszülnek egymásnak. A koreai sámán figurájával a sötét okkultizmus, a misztikus hiedelmek és egyéb földöntúli borzalmak világába ugrik fejest a The Wailing. Sorjában vonulnak fel a horrorfilmes toposzok, szelleműzéstől kezdve, a zombiszerű emberevőn át, a megszállt gyermekig, de ezek csak látszólag teszik kaotikussá a látottakat. Sokkal inkább arról van szó, hogy a természetfelettiségben nemcsak logika, de még szervezettség sincs, főleg amikor a sötét mágia különféle formái próbálják kioltani egymást.

Na Hong-jon alkotását még a műfaji keretek között sem lehet könnyen beskatulyázni, hiszen a néző sosem lehet biztos benne, mikor kerül elő egy újabb ronda meglepetés, ami ismét felborítja a sakktáblát. Hiteles veszélyérzetet kelt a nézőkben, hiszen hősünkhöz hasonlóan érezzük, hogy kifordult a világ és nem lehet tudni, mi is a helyes döntés. Amikor minden azon múlik, hogy kiben-miben hiszel, mi valódi, mi látszat vagy csak szemfényvesztés…akkor egy rossz lépés a szakadékba vezethet.

Ez sokkal ijesztőbb és hátborzongatóbb, mint a mai amerikai horrorfilmek hangorkánnal kísért, hatásvadász ijesztgetései és még csak szó sem esett a fojtogatóan erős, nyomasztó atmoszféráról, ami csaknem minden képkockát átitat. Ne riasszon el senkit a két és fél órás játékidő, a lassú tempó, a koreai filmekre sokszor jellemző túljátszás és a nyugati felfogásnak szokatlan megoldások. A The Wailing toronymagasan az utóbbi évek egyik legeredetibb és leghangulatosabb horrorfilmje, melynek képsorai jóval a stáblista után is kísérteni fogják a nézőt.
[author_bio author=”szabo.kristof”]

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com