Vászon nélkül

Légy az élet része! – Lélegzetvétel (Breathe)

Claire Foy és Andrew Garfield a Lélegzetvétel című filmben

Andy Serkis Lélegzetvétel (Breathe) című filmje nem mentes a gondosan beállított naplementéktől és a túlzásba eső szerelmi vallomásoktól, mégsem lehet elvitatni, hogy képes bemutatni egy nyaktól lefelé megbénult férfi történetén át az emberi nagyság eddig ismeretlen területeit.

50 éven és majd’ 100 filmen túl Gollam és Caesar megtestesítője rendezésre adja a fejét. Ebben önmagában még nincs semmi különös, Clint Eastwoodtól Angelina Jolie-ig sokan állnak át a kamera túloldalára, ki több, ki kevesebb sikerrel. Serkis elvetett caesari kockája azonban egy jó barátján és a film producerén, Jonathan Cavendishen múlt, akinek szüleiről szól ez a film.

Robin és Diana Cavendish szerelmi története tökéletesen indul a második világháború után. Egymásnak lettek teremtve, boldogságuk útjába sem áll semmi. Egészen addig, míg Kenyában töltött éveik alatt a férfi be nem lélegez valamilyen gyilkos vírust: nyaktól lefelé teljesen megbénulva, önálló légzését elveszítve kénytelen a továbbiakban „élni”. „Hagyjatok meghalni!” – tátogja a trauma után néhány nappal Robin (Andrew Garfield), de feleségének (Claire Foy) egészen más tervei vannak.

A Lélegzetvétel első fele a büszke és erős nő filmje. Azé a nőé, aki frissen szült gyerek után sem rest élete szerelméért feltűrni ingujját,

és kézbe véve a történéseket unortodox lépésként kihozni férjét a kórházból, hogy közös otthonukba vigye. Az erős és szenvedélyes női főszereplőt remek alakítással kelti életre a Korona című Netflix drámasorozatból és a Steven Soderbergh rendezte iPhone filmből (Unsane) ismerős Claire Foy. Figurája nem roppan bele a tragédiába, hanem szeretetteljes módon ápolja párját, amíg az kommunikációképes állapotba nem kerül.

Az atipikus reakciót követően azonban már a házaspár úttörő jellege dominál, azt látjuk a filmben szűk 3 évtizeden át, mennyire sokat adott környezetü(n)knek az a fajta, minden eddiginél ismeretlenebb mentalitás, ami – minden nyilvánvaló veszély ellenére – a sötét szobából is kihozta a főszereplőt: először csak a kertbe, majd egy spanyol kirándulásra, végül egyfajta önkéntes fogyatékossági nagyköveti posztra. A házaspár forradalmi tetteire érdekes módon egyébként Serkis hívta fel a filmben gyerekként megjelenő Jonathan Cavendish producer és William Nicholson forgatókönyvíró (Gladiátor, A nyomorultak, Rendíthetetlen) figyelmét. A Cavendish által élt teljes élet a ’60-’70-es években csodának számított, sorstársainak legtöbbje ebben az időben szó szerint még csak vegetált. Nem öncélú tehát a filmbeli döbbent tekintetek sora az orvosok és egyéb szakemberek részéről,  ahogy a korszak elmaradott egészségügyi helyzetét bemutató sokkoló képek használata sem.

Claire Foy, Andrew Garfield és mások a Lélegzetvétel című filmben

A Lélegzetvétel hangnemében tehát a döbbenet vegyül a pátosszal. Diana erős akarata és a házaspár kereteken túlmutató gondolkodása, mentalitása – ha nem is túl nagyot –, de még tud valamiféle katarzist adni. Éppen ezért meglepő és logikátlan a lezárás. Az első egy-két évtized cselekménye erős nemet mond az eutanáziára, a film végi „lejárt az én időm” szekvencia azonban ennek homlokegyenest ellenkezőjét mutatja.

Kétségkívül erős alaptörténetet választott tehát első rendezésének Andy Serkis, és aki nem ijed meg egy kis giccstől, szerethető filmet fog látni. Azonban talán pont egy ilyen elsőfilm nehezíti meg leginkább a rendező dolgát: legközelebb valami egészen másra lesz szükség.

Sergő Z. András

Sergő Z. András alapító, főszerkesztő-helyettes. Közép-Kelet-Európa, különösen a román újhullám, a délszláv és a magyar film követője. Kedvencei a dokuk, a kamaradarabok, sport- és valláspolitika. sergoandras@filmtekercs.hu

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..