A Native Son (Meghajszolt vad) legújabb adaptációja kortárs környezetben vizsgálja a fekete- és a fehér bűntudat máig aktuális kérdését.
Richard Wright 1940-ben jelentette meg Native Son címmel a huszadik századi fekete szépirodalom egyik legbefolyásosabb s egyben legellentmondásosabb regényét. A könyv azonnal hatalmas siker lett és rögtön bekerült a irodalmi kánonba, pedig éltetői legalább annyian voltak, mint a bírálók. Sőt, ez a kettő néha egy személyben öltött testet. Ilyen volt James Baldwin, a Ha a Beale utca mesélni tudna írója – amely regénynek szintén mostanában készült el egy kiváló, kortárs környezetbe helyezett filmváltozata –, aki pont annyira tartotta nagyra a Native Son főhősét, mint amennyire felszólalt annak sztereotip ábrázolása miatt.
A „vád” nem légből kapott, Wright tényleg sztereotípiákkal mesél a sztereotípiákról, s az ezekből fakadó minden bajról. Ugyanakkor pont ettől válik a regény általános érvényűvé, melynek igazát mi sem bizonyítja jobban, hogy még ma, majd’ száz évvel az eredeti megjelenés után is képes vitaindító lenni. Aki pedig szán rá időt, és a regénytől kezdve végighalad a három filmes feldolgozáson (melyek közül az első, 1951-es változatban maga Wright alakítja a főszerepet), pontosan látja majd, hogy csak a körülmények változtak, az alapok sajnos szinte semmit.
A háttérben egykor a kommunista eszmék, majd az antikapitalista mozgalmak feszültek neki a klasszikus amerikai értékrendnek, de a főszereplő, Bigger „Big” Thomas félelmei maradnak ugyanazok.
Big biciklis futárként dolgozik Chicagóban. Viszonylag tisztességesen végzi a feladatát, csak néha „tűnik el” egy-egy csomag, hogy a barátnőjének (KiKi Layne, akit a korábban említett Beale utca főszereplőjeként láthattunk legutóbb) ajándékot tudjon adni. Big az anyjával és a testvéreivel él egy tisztességesen berendezett lakásban, látszólag minden rendben van. Aztán a reggeliző család mellett egy patkány szalad át a konyhán, és némileg árnyaltabb lesz a kép: ezek az emberek azért élnek és dolgoznak, hogy megteremtsék a tisztességes élet minimumát.
Big többet akar ennél, de mindkét felkínált út bűntudatot kelt benne. Egyrészt tarthat a haverokkal, akik épp ki akarnak rabolni egy gazdag fehér családot, másrészt munkát vállalhat egy gazdag fehér családnál mint bentlakásos sofőr és szolgáló. A fekete bűnöző és a fekete cseléd – ez a két sztereotípia ijeszti meg a fiút, mert pontosan azt az eleve elrendelt sorsot akarja elkerülni, amit a kollektív társadalmi tudat neki szánt.
És tovább erősíti benne a fekete bűntudatot, hogy ezzel a félelmével igazolja ezen sztereotípiák valóságát.
A három nagy fejezetre tagolt film első szegmense erről a döntéskényszerről szól, s a rendező, Rashid Johnson már itt világossá teszi, Big dilemmája sokkal nagyobb nála. Az alapvetően képzőművészként ismert Johnson az apró kis részletekből és vizuális megoldásokból kreál egyszerre személyes és általános drámát a Darren Aronofsky allegorikus meséinek képi világáért is felelős Matthew Libatique operatőr segítségével. Néha madártávlatból, messziről szemléljük az eseményeket, máskor viszont szinte belemászunk Big arcába.
A fiúéba, akinek zöldre van festve a haja, és egy kaotikusan összefirkált bőrdzsekiben járkál, miközben az első dolog, amit észrevesznek belőle az az, hogy fekete.
Ezt a kérdéskört bontja tovább kiválóan a második szegmens, amelyben Big a sofőrködés mellett dönt. Két feladata van, fuvarozni a család tagjait és rendben tartani a hatalmas ház alagsorában lévő óriási, régimódi kazánt. Ez utóbbi mind a regény, mind a film legstilizáltabb része. Egy nagy, üres teremben álló pokol kapuja, melynek képe újra meg újra visszatér, miközben mindenki játssza a neki kiosztott szerepet. Big főnöke a klasszikus, gazdag fehér liberális, aki pontosan úgy is viselkedik. Például felajánlja a fiúnak, hogy a kocsiban nyugodtan hallgassanak hiphopot, őt nem zavarja. Mert hát Big fekete, ő meg liberálisan nyitott a világra.
A férfi lánya és annak barátja pedig már egy következő szintet képvisel, a kőgazdag értelmiségi huszonévest, akik ugyan nem csinálnak semmit, de meg akarják váltani a világot. Mozgalmakat szerveznek, minden mögé ideológiát gyártanak és úgy tekintenek Bigre, mint egy státuszszimbólumra. A feketére, akit meg kell menteni és akit meg lehet hívni az asztalunkhoz vacsorázni. És ez a sok minden együtt vezet a tragédiához.
Egy véletlenül elkövetett gyilkossággal érkezik meg a film a harmadik fejezethez, ahol kissé megváltozik az összkép. Az eddigi finom, cseppet sem tolakodó ábrázolásmód kapkodóvá válik. Mintha az egyéni tragédia mögül eltűnne az univerzális mondanivaló, a rendező kicsit magára hagyja Biget. Annyiban nem olyan nagy baj ez, hogy az őt játszó Ashton Sanders pont ugyanolyan remek, mint amilyennek a Holdfény középső fejezetében megismertük (kicsit fáj is, hogy a nagy díjesőből pont ő maradt ki). A rendező azonban a film egységét megbontja, és mindezt azért, hogy átírva a regényt egy jóval aktuálisabb, rendőri túlkapásról szóló, sorsszerű képpel zárhasson.
Mindenesetre a Meghajszolt vad józan pesszimizmusával eléri a célját. Nem csak elmesél egy újabb történetet, nem buta tanmese akar lenni, ami jólesik akár a fehér, akár a fekete bűntudatnak, hanem beszélgetést generál, vitát indít. És manapság ez sokkal hasznosabb.
