Fernando Meirelles rendező Sao Paulóból és a reklámfilmszakmából elment Rio de Janeiróba, és leforgatta a világ egyik legjobb filmjét. Az Isten városa egy igazi felnőtté válás-történet egy olyan helyről, ahol a gyerekek életének már azelőtt vége, hogy túlságosan fiatalon meghalnának.
Isten városa a globális köznyelvben azonosult Rio de Janeiro egészével, pedig valójában az csak egy kerülete a gigantikus metropolisznak. Még a hatvanas években kezdték kiépíteni a falvakból a városokba áradó vidékiek számára, akiket a főszereplő szavai szerint „Rio képeslapszépségű, tökéletes tájaival” csábítottak el – valójában a környék a Copacabanától és a tengerparttól a lehető legmesszebb helyezkedett el. Ide érkezett meg családjával Buscape (Alexandre Rodrigues), és az ő szemén keresztül csaknem két évtizeden át követjük a városrész mindennapi életét.
Attól igazán különleges az Isten városa, hogy belülről, a helyiek szemszögéből tárja elénk az azelőtt soha nem látott világot. Ezzel teljesen szembement a kilencvenes évek romantikus-szentimentalista brazil filmes irányzatával, gondoljunk csak a teljesen eltérő hangulatú Központi pályaudvarra. Kifejezetten érdekes látni a keresztény vallás és a címben szereplő Úr szinte teljes hiányát az Isten városában.
„…kerek, egész elbeszélést mond el szerelemmel, szépséggel, izgalommal, kegyetlenséggel, bánattal és halállal – akárcsak a filmművészet legjobbjai”
Fernando Meirelles rendező mindent megtett, hogy a történet a végletekig hiteles maradjon: kizárólag amatőr színészekkel dolgozott, akik valóban favellákban éltek. A hatvanas évek eseményein kívül mindent a gettóban rögzített. Ennek ellenére nem áldozta fel a dramaturgiát a legfontosabb üzenetének közvetítése érdekében, igenis bemutatta a lepusztult kerületek hatalmas bulijait is. De mégis a történet teszi igazán valóságossá a filmet, azt ugyanis regényben Paulo Lins írta meg fotóssá vált barátjáról; ők ketten a legmélyebb szegénységből törtek ki. Az azonos című könyv 1997-ben jelent meg, és az első olyan volt, amit nem egy külső és középosztálybeli szerző írt meg a favelák életéről.
Meirelles megtartotta a regényekre jellemző epizodikus szerkezetet, az egyes fejezeteknek a könyvből kölcsönözte a címet. A történetet a főszereplő meséli el, aki olykor kitér egy-egy felbukkanó mellékszereplőre, majd saját magát megfegyelmezve visszatér a fősodorba („a jegyszedő életének bemutatására most nincs idő”), ezzel még emberibb és közelebbi lesz a filmélmény. A rendező hű maradt az eredetihez olyan értelemben is, hogy egy kerek, egész elbeszélést mond el szerelemmel, szépséggel, izgalommal, kegyetlenséggel, bánattal és halállal – akárcsak a filmművészet legjobbjai.
A magával ragadó élmény megvalósulásához hozzájárul a lenyűgöző képi világ. Meirelles reklámfilmes múltja a tökéletes beállításokban érezteti a hatását. Képes egy változó lakás azonos szögből való felvételével érzékeltetni a bandák éveken át tartó rivalizálását, vagy egyetlen buliban átadni a kerület hullámzó hangulatát. Az ikonikus képek ugyanúgy hozzátartoznak a gyönyörű fekvésű városhoz, mint a filmhez, és ugyanez igaz a zenére is. A rendező többnyire vidám vagy bulizós dalokat választott a hetvenes évekből, ami éles kontrasztot képez a hihetetlenül kegyetlen és többnyire gyerekekkel zajló akciójelenetekkel.
Részben az utóbbi miatt is kapcsolódik az Isten városa Martin Scorsese legnagyobb klasszikusaihoz, kiemelten a Nagymenőkhöz. A két rendező azonban mást vizsgált, eltérő céljuk volt. Scorsese mindig pszichológiai síkra tereli filmjeit, jellemzően a bűnözők és a maffia tetteinek lelki hátterét, belső viszonyrendszerét tárta fel. Ez kisebb hangsúllyal megjelenik az Isten városában elsősorban Lil’ Zé (Leandro Firmino) karakterében. Viszont emellett Meirelles dokumentarista eszközöket is alkalmazott, hogy a világ elé tárja a favellákat. Ezen keresztül kapcsolódik a szintén 2002-ben bemutatott Bus 174-hez, az Elit halálosztókat is jegyző José Padilha dokumentumfilmjéhez.
Az események lesújtó bemutatása nem maradt hatástalan. Az Isten városa premierjének évében választották meg Brazíliában Lula da Silva elnököt, aki személyesen elmondta a rendezőnek, mekkora hatással volt politikájára a film. Az államfő a 2010-ig tartó kormányzása során milliókat emelt fel a szegénységből szociális programjaival (különösen a Zéró éhség és a Családi lehetőség elnevezésűekkel). Persze a favellák minden gondját, különösen a kábítószer-kereskedelemet nem sikerült megoldania. Elnökségének legfőbb ellentmondásait azonban már egy másik film és egy másik rendező dolgozta fel – a már említett José Padilha Elit halálosztók első két részével.
