Fókuszban Vászon nélkül

Mintha élve boncolnának – The Autopsy of Jane Doe

The Autopsy of Jane Doe

The Autopsy of Jane DoeA trollvadász norvég rendezője, André Øvredal megmutatja, hogy lehet még jó horrorfilmet készíteni 2016-ban is. A The Autopsy of Jane Doe több izgalmat és borzalmat tartogat, mint a tavalyi év mainstream horrortermése összesen.

Újabb holttest érkezik a kórboncnokságot generációk óta családi vállalkozásként űző Tilden családhoz egy nyugodtnak ígérkező hétköznap este. Tommy (Brian Cox) és fia, Austin (Emile Hirsch) már épp végeztek az aznapi boncolásokkal, ám az őket jól ismerő helyi seriff (Michael McElhatton) nyomatékosan kéri: még az éjszaka folyamán derítsenek ki minél többet az ismeretlen női holttestről (Olwen Catherine Kelly). A tetthely ugyanis a rejtélyek tárháza, a sajtóvisszhangnak pedig nem tesz jót egy újabb hatalmas kérdőjel.

A helyzet súlyosságát átérezve apa és fia hozzálátnak a fiatal női test vizsgálatához, és ezzel kezdetét veszi egyrészt kettejük kálváriája, másrészt a nézők gyomorforgató borzongatása. Az a naturalizmus ugyanis, amivel vérmintát, hüvelyváladékot és minden további gyanús testrészből mintát vesznek, meglehetősen embert próbáló látvány elé állítja a nézőt. Mindezt némiképp enyhíti – vagy legalábbis szürreálisan aláfesti – az a felettébb jó hangulatú zene, ami főhőseink rádiójából ontja a klasszikus slágereket, és amelynek a későbbiekben is komoly, eseményeket előrevetítő szerepe lesz.

Ahogy ugyanis a dallamok egyre komorabbá, különféle horrorisztikus hanghatásokat (sikolyok, hörgések stb.) tartalmazóvá válnak, úgy vált át a film is undorkeltőből ijesztőbe. Ez a két dolog, noha meglehetősen rokon fogalmak, külön-külön is központi szerepet töltenek be a horrorfilm műfajában. Ám éppen ez az, amiről manapság számos rendező elfeledkezik, és sokszor – sajnálatos módon – megelégszik az utóbbival. Pedig izgulni, megijedni egy thrillertől is tudunk, attól pedig nem feltétlenül lesz horror egy film, hogy undorítóra maszkírozzák benne a szörnyet.

Brian Cox és Emile Hirsch a The Autopsy of Jane Doe című filmben

Hál’ Istennek ebben a filmben mindkét összetevőre jutott kellő figyelem, méghozzá sallangmentesen, egyenesen az arcunkba nyomva. Az egyre rejtélyesebb történet előrehaladtával ugyanis egyre inkább az észérvekkel megmagyarázhatatlan misztikum kerül előtérbe, amit földhözragadt hőseink eleinte képtelenek befogadni. Pedig épp ez vihetné közelebb őket a maguktól bezáródó ajtók, feltámadni látszó holtak és a hirtelen kimúló házi kedvenc rejtélyeinek megoldásához, és adna némi esélyt a túlélésre.

A hétköznapi világunk tapasztalatain túli létezés, a lehetetlen elfogadása központi téma volt már a rendező fesztiválkedvenc A trollvadász című filmjében is, de ennél több kapcsolódási pontot a két film között még keresve sem találnánk. Sőt, míg a korábbi filmnek már a címe elárulja, hogy milyen szörnytől „kell” félnünk, addig itt ez szinte a zárlatig titokban marad. Ekkor derül ki ugyanis a titokzatos lány kiléte, és ezzel együtt az is, hogy a horror mely nagyon is klasszikus, bizonyos mértékben manapság is reneszánszát élő alzsánerébe sorolható a The Autopsy of Jane Doe.

Ezt, a hatás kedvéért fedje továbbra is homály, ami azonban biztos: a gonosz mindvégig gonosz marad, nem hat rá se szép szó, se ígéretek, se jajveszékelés. Hogy ezek után ki tudták-e hozni happy endre a film végét, azt mindenkinek a fantáziájára bízom. Annyi szent, hogy André Øvredal egy újabb meghatározó filmes élménnyel gazdagította a mozik kínálata mellett is nézelődő filmőrülteket.

Hancsók Barnabás

Hancsók Barnabás

Hancsók Barnabás 2010 óta ír cikkeket a Filmtekercsnek, volt rovatvezető és olvasószerkesztő. Specializációja az adaptáció, a sci-fi, a vígjáték és a társadalmi dráma, szívesen ír szerzői, bűnügyi és dokumentumfilmekről is.

Szólj hozzá!

Click here to post a comment

Hirdetés

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés