Kritika

Mire vannak a börtönök? – Az utolsó tánc

Bruce Beresford 1996-os tárgyalótermi drámája, Az utolsó tánc nem kifejezetten izgalmas, sőt meglehetősen lassú, a dialógusok olykor zavaróan rossz üteműek és a főszerepben kiemelkedő Sharon Stone-on kívül még csak a szereplők sem hoznak egy megbízható szintet. Viszont, és ez talán mindennél fontosabb, olyan morális és intézményi kérdéseket feszeget a halálbüntetésről és általában a börtönök funkciójáról, hogy még napokig rágódhatunk a rendszer hibáin és a törvény, illetve a jog szűklátókörűségén.

A film

Az 1990-es években tagadhatatlan felfutása volt a tárgyalótermi drámáknak. Szinte minden évre jutott legalább egy alkotás, amelyek ráadásul tényleg jók is voltak. Gondoljunk csak a Személyes ügyre (1991) Gene Hackman főszereplésével, az Egy becsületbeli ügyre (1992) Tom Cruise és főleg Jack Nicolson remeklésével vagy Tom Hanks és Denzel Washington felejthetetlen párosával a Philadelphia – Az érintetlen (1993) című többszörös Oscar-díjas alkotásra. Az utolsó tánc bár időben most következne, nagyon sok tekintetben eltér korábbi és későbbi (Ha ölni kell, Az esőcsináló, Zavaros vizeken, Halálsoron, Táncos a sötétben) társaitól. Míg azok nagy részében a hangsúly valóban a tárgyalásokon van (kivéve a Halálsoront, amelyhez a legerősebben kapcsolódik), illetve sokszor a vádlottak ártatlanságának bebizonyítása a cél, itt egy teljesen új szituációval állunk szemben. A film olyan egészen kényes és kényelmetlen kérdésekig visz, mint hogy mi is a jobb: meghalni vagy 40-50 évet egy cellában leélni.

Beresford (‘Betörő’ Morant, Az Úr kegyelméből, Miss Daisy sofőrje) alkotása egy halálsoron lévő fiatal nőről szól (innen a szoros kötődés a 3 évvel későbbi Halálsoron című Stephen King adaptációhoz), akit 12 éve ítéltek halálra két kortársának brutális meggyilkolása miatt. Ám amíg Frank Darabont filmje a természetfeletti erők bevonásával valamelyest elviszi a történet szálát egy más ideológiai kérdéseket feszegető film felé, addig Beresford kíméletlenül ebben a világban marad. Egy világban, ahol az elítéltekkel rongybabákként bánnak: egy világban, ahol az emberélet egy aláírással véget érhet vagy meghosszabbodhat. Utóbbiról azonban a filmbeni főszereplőnő is megfogalmazza a jogos kérdést, igen ám, de minek?

MSDLADA EC003

Az utolsó tánc a film legelejétől tisztázza, hogy a börtönben ülő Cindy Ligget bűnös. Egy bő évtizede vár a kivégzésére, amelyet elfogatása óta már három alkalommal halasztottak el. Negyedszerre úgy tűnik, már nincs menekvés. A kegyelmi osztály azonban egy fiatal és újgazdag kollégával bővül, aki kapva kap az alkalmon, hogy végre kilépjen önnön árnyékából és életében először másért is tegyen valami jót magán kívül. Rick Hayes (sajnos a leggyengébb alakítást nyújtó Rob Morrow) szinte azonnal felfedez egy ellentmondást az ügy iratain belül, amely kizárja a két gyilkosság előre megfontolt szándékát, így semmisítve meg a halálbüntetés jogi megalapozottságát.

Dramaturgiailag tehát nem éppen arra épít a film, hogy milyen új és új bizonyítékokat talál Hayes, hiszen gyakorlatilag az első 20 percet követően egy információval próbálja végigjárna a fejeseket, hogy ejtsék a halálbüntetést és változtassák az ítéletet életfogytiglani börtönbüntetésre. Meglepőnek tűnhet, de hogy végül sikerül-e mindez, igazából nem is mérvadó. A film nem arról szól, hogy valakit megöl-e az állam vagy élete végéig egy cellában tart. A film arra próbálja keresni a választ, hogy a börtönök pusztán büntető céllal kellene-e hogy létezzenek, vagy inkább az elítéltek társadalomba való visszaintegrálása lenne-e az intézmény feladata.

Cindy Ligget 19 éves korában, borzalmasan nehéz gyerekkort követően, egy félresikerült betöréskor hirtelen felindulásból drog hatása alatt megölt két embert. Eltelt 12 év: Cindy Ligget értelmes, olvasott, intelligens, érett nővé vált: egy teljesen új ember született a rácsok mögött. Ez a Cindy Ligget levelező szakon végez egy művészeti iskolát, a börtönbe lépése óta tiszta és mélyen megbánta azt, amit tett. Mivel jár tehát jobban a világ? Ha kivégzik, ha élete végéig bent marad, vagy ha megpróbálnak segíteni neki, hogy visszailesszék őt a kinti világba, hiszen gyakorlatilag 100 %-ig biztos, hogy soha többet nem követ el semmilyen bűncselekményt.

utolsotanc

Viszont vissza sem tud adni életeket, ezt pedig szintén tudatosan tolja a film a néző orra elé. Brutális, véres és elszomorító képek a helyszínről, gyászoló szülők és mérges társadalom, akik csak a gyilkost látják, az embert nem. Hol az igazság egy ilyen helyzetben? Mi számít morálisnak, és ki is dönti el mindezt? Megterhelő és eszméletlen nehéz kérdések ezek, amelyeket finoman, mégis hatásosan ültet a rendező a fejünkbe.

És bár a film nem mond végső ítéletet, az ambivalens és szorongató kérdésre adható választ a nézőre hagyja, a rendszer ellen viszont általánosságban van egy-két „szava”. Korrupt kormánytagok, felületes ügyvédek, tenyérbemászó börtönigazgatók és az a fajta képmutatás, amikor a halálraítélt utolsó étkezései majdhogynem királyiak, hiszen ha jól megetettük, máris jogunk van elvenni az életét. A szokás pedig, hogy középkori látványosságként miniszínházat játszik a börtön, fellendül a függöny, és jöhet az előadás, talán még sosem volt filmben ennyire felháborító. Az alkotás végső csavarja pedig groteszk bizonyítékot nyújt arra, hogy ezeknek az embereknek az élete tényleg semmit nem jelent az államnak: játékszerek csupán olyan jogi harcokban, amelyeknek épp itt lenne az ideje, hogy megújuljanak. A börtönök filozófiájával egyetemben.

A lemez

A kiadvány nem tartalmaz extrákat.

Kajdi Júlia

Kajdi Júlia az ELTE-n végezte el a filmes alapszakot, majd az Edinburgh-i Egyetemen a mesterszakot. 2014 óta tagja a ‘tekercsnek. Specializációja a thriller, a krimi és Alfred Hitchcock. Ő a Hírek rovat vezetője.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com