Kritika

Nagy Testvér kistestvére – Michael Radford: 1984

1984_1Michael Radford 1984-adaptációja erős, karakteres alkotás, de minden ízében feldolgozás, ez pedig elismerésként és szemrehányásként is érthető. A film hűen követi a regényt, de mivel Orwellé túlságosan alapmű, sokkal sekélyesebbnek is tűnik mellette.

A film

Érdemes újranézni Michael Radford azonos című klasszikus filmjét Orwell 1984-éből, és nemcsak azért, mert a világirodalom egyik legfontosabb és legnyugtalanítóbb szövegéből készült, hanem azért is, mert ma ugyanolyan megkerülhetetlen tanulságokkal szolgál a modern társadalmak számára, mint keletkezésének időpontjában a háborúból kievickélő világnak. Az amerikai megfigyelési-, valamint a különböző lehallgatási botrányok újra a mindent látó és mindent felügyelni képes állam nagyon is valós fenyegetésére hívta fel a közvélemény figyelmét – nem véletlen, hogy a Snowdenről szóló Citizenfour világszerte elsöprő kritikai elismerésben részesült, és többek között Oscarral is jutalmazták.

Az aktuális események tükrében a regény másodvirágzását éli sőt, az újbóli megfilmesítés lehetőségéről is felröppentek a találgatások és a kósza hírek. Ám mindennek ellenére is meglepő tény, hogy az utolsó játékfilmes átültetés a regénybéli cselekmény emblematikus évében, 1984-ben készült, pedig az elnyomó hatalom elleni lázadás (young adult) történetei igazi blockbuster témáknak számítanak az utóbbi időkben, elég, ha az Az éhezők viadala-sorozatra (1., 2. és 3. rész) vagy A beavatott-filmekre (1. és 2. rész) gondolunk. Az 1984 (és nemcsak Orwellé, hanem Radfordé is) azonban ezeken a szériákon kívül is számtalan filmművészeti alkotást inspirált, könyörtelen logikája, a hatalom elnyomó mechanizmusai, az ábrázolt világ (vizuális) jellegzetességei sorra visszaköszönnek olyan filmekben, mint a Brazil, A zéró elmélet, a Truman Show, az Equilibrium, vagy a V mint vérbosszú.

Nyilvánvaló hát a filmes érdeklődés a totalitárius államberendezkedés disztópikus motívuma iránt, így joggal merül fel a kérdés: miért nem készült játékfilm immár három évtizede a 20. századi diktatúrák prototípusát bemutató 1984-ből? Ennek a kérdésnek a megfogalmazása már csak azért sem lényegtelen, mert a válasz közelebb visz bennünket Radford adaptációjának értékeléséhez is. Lehetséges magyarázatként a következők merülhetnek fel: 1. olyan komoly és sokrétegű Orwell alapanyaga, hogy nehéz belőle jó, a filmalkotó korának is szóló, releváns művet alkotni; 2. olyan filmremeket alkotott Radford, hogy az újabb adaptáció pusztán értelmetlen remake lenne.

1984_3

A lehetőségek nem zárják ki egymást kölcsönösen, és az igazság valahol a két pont egyidejű figyelembevételével fogalmazható meg. Az első lehetőséget, ismerve a regény rendkívüli gazdagságát és erejét, igaznak lehet tekinteni, ez viszont nem jelenti azt, hogy a másodikban ne lenne igazság. Féligazság legalább is.

Radford olyan filmet rendezett az 1984-ből, amely kétségtelenül egyfajta csúcsot jelent. Pontosan, ráérősen követi a cselekmény fonalát, miközben szépen felépíti a karakterek jellemző vonásait és a paranoid, szorongató atmoszférát. A kiüresedett romvilág, a mindent relativizáló propaganda, az eltiport egyéni szabadság és identitás szomorúan villódznak az ezüstös képeken. A hangulatteremtésben, a környezet kimunkálásában, az anyagi világ lehangoló realitásának bemutatásában a maximumot hozza Radford filmje, és lehet-e fanyalogni ilyen következetes képi absztrakciót látva?

Lehet.

Az 1984 a regény mozgóképes illusztrációja, ilyen értelemben nyilvánvalóan kevesebb az eredeti szöveg nélkül, több pedig sajnos nem is lehetne, mert a készítők sem szándékoztak a szöveghűségnél (atmoszférahűségnél?) többet kihozni belőle. Ennek a hozzáállásnak kényszerű következménye, hogy – az egyébként következesen lekövetett – cselekmény bizonyos részével együtt elvész a regény rétegzett gondolatisága is, és pont az Orwell által leginkább hangsúlyozott utolsó harmad, a kegyetlen logikával végigvezetett, katartikus behódolás marad felületes, súlytalan és valamennyire hiteltelen is.

1984_2

Azt a megfilmesítési koncepciót tehát, amit Radford választott, nem nagyon lehet tovább fokozni, így minden ilyen irányú adaptációs szándék feleslegesnek tűnne. Az értelmező, a totalitárius logikát elemző,  a ma emberéhez közvetlenül szóló, az aktuális társadalmi körülményekre reagáló – és ilyen értelemben nem csak az írót visszhangzó – adaptáció sokkal nehezebben megvalósítható, és ez részben Orwell végtelenül gazdag szövegének tudható be. Megkockáztatom, talán ezért nem is készült azóta újabb film a regényből.

Ettől függetlenül lehet szeretni a filmet a hangulata, a kialakított világa, a vizualitása vagy a szereplői miatt is, de ha valaki mindkét művel találkozik, melyikre fog inkább emlékezni? Orwell regényére vagy Radford filmjére?

A lemez

A kiadványra a filmen kívül nem került extra tartalom.

Fazekas Balázs

Fazekas Balázs pszichológus, újságíróként specializációja a filmek és a lélektan kapcsolódási pontjai, a pszichológiai jelenségek, elméletek filmes megjelenése, a művek mélylélektani-szimbolikus értelmezései.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com