Fókuszban Vászon nélkül

Egy börtöntöltelék utolsó napjai – O.G.

Az HBO-n nemrég bemutatott O.G. hiteles és erős karaktertanulmány egy társadalom legszélére került emberről, ugyanakkor nincs benne elég szufla és erő, hogy kiemelkedjen az elmúlt évek börtönfilmjei közül.

A börtön legalább annyira sokrétű és kivesézett tematika, mint bármelyik más az egyetemes kultúrában. A emberi fogva tartás kegyetlen világa, hierarchia-rendszere, az igazságszolgáltatás és a büntetés egymáshoz való viszonya és hogy maga ez a rendszer mivé formálja a bekerülőket sokféle alkotást inspirált: regényt, filmet (A remény rabjai, Az elítélt), sorozatot (Oz). Az HBO-n se most először láthatunk ilyen témájú alkotást, mert az Aznap éjjel című szériához hasonlóan az O.G. is azt vizsgálja, vajon milyen hatással van a büntetés-végrehajtás szimbolikus tere az egyénre.

Csak míg a fent említett minisorozat egy frissen bekerülő fiatal férfi sorsát és átalakulását mutatja be, addig a dokumentumfilmesként befutott Madeleine Sackler filmje egy olyan embert vizsgál meg, aki már letöltötte büntetése nagy részét. Vajon milyen érzések, gondolatok kavarognak egy emberben, aki húsz-harminc évig sínylődik bezárva egy cellába? Megbánta-e a bűnét? Van-e helye a társadalomban? Ki tud szakadni abból a közegből, ami a négy fal közé juttatta, vagy sorsa előre determinálja az újabb büntetésre? Hol jobb: a rácson belül vagy kívül?

Ezek a kérdések kavarognak Louis (Jeffery Wright) fejében is, aki húszéves börtönbüntetésének utolsó heteit tölti. Múltja és büntetésének évtizedes távlata ólomsúlyként nehezedik rá, miközben ügyelnie kell arra, hogy ne kövessen el olyat, ami még tovább benn tartja. Ezt viszont alaposan megnehezíti, hogy a börtönön belüli erőviszonyok felborulnak, egy fiatal és veszélyes elítélt pedig mindenáron a védence akar lenni. Louisnak így nap, mint nap küzdenie kell szabadságáért, és azért a kevésért is, ami a lelkéből megmaradt.

A nyers és realisztikus ábrázolásmód egy börtönfilmben manapság már messze nem számít újszerűnek.

Így leginkább csak a hitelesség minimumaként lehet értékelni azt, hogy Sackler egy valódi börtönben forgatott, a mellékszereplők és statiszták nagy részét pedig szintén elítéltek tették ki. Az O.G. esetében ezért az eseménytelenség ragadhatja meg leginkább az ember figyelmét. A napi rutin, mint a reggelizés, a munka, a tornatermi kosarazás, beszélgetések a tartótiszttel, pszichológussal, cellatársakkal, ilyen hétköznapi dolgokból állnak össze Louis órái, napjai, hetei. Amiknek a maguk módján mégis súlyuk van.

A hitelességet nem lehet nagyon megkérdőjelezni, amit nemcsak a közeg, de a letisztult képi világ, a minimalista zene és a dialógusok többszörösen is aláhúznak, de amitől igazán emlékezetes az O.G., az Jeffery Wright alakítása. A veterán karakterszínész fáklya módjára ég a durva modorú, megalkuvásra nem hajlandó és belső démonai által őrlődő rab szerepében, akiről azonnal elhisszük, hogy képes embertársai fejét bezúzni. De közben tudjuk, hogy önfejűsége és keménysége csak arra szolgál, hogy a börtönön belül megvédje – a börtönön kívülre viszont már nincs terve. Egy elveszett, meghasadt ember. Viszont nemcsak ő volt telitalálat a castingosoktól, még a kisebb mellékszerepekben is olyan remek színészek vannak jelen, mint William Fichtner vagy Mare Winningham.

Az O.G. egyértelműen akkor a legerősebb, amikor Louis múltjának súlyával vagy jövőjének bizonytalanságával néz szembe.

Ami általában hosszú párbeszédeket jelent, de ezek mégis hatásosabbak és érdekfeszítőbbek, mint a klasszikus hollywoodi drámaiság. Nincs jó és gonosz küzdelme, börtönlázadás vagy ehhez hasonló akciódús látványelem. Csak egy ember, aki megpróbál elszámolni saját lelkiismeretével. Ennek talán legjobb példája az a jelenet, amikor Louis húsz év után először találkozik szemtől szemben az általa meggyilkolt ember testvérével. Az a 10 perc a lehető legegyszerűbb képekkel, de gyomorbavágó erővel hat a nézőre és tudatja vele, hogy a megbocsátás és a megváltás sokszor csak Hollywoodban adatik meg.

Viszont az erősen lélektani történet két oldalról is durva gellert kap. Az egyik egy feleslegesen beleerőszakolt bandaháborús vonal, ami látszólag csak arra szolgál, hogy kétórásra nyújtsa a játékidőt és ezzel még jobban belassítsa az amúgy sem rohanó cselekményvezetést. Mert az O.G. lassú film, sőt már-már az unalom szintjét is súrolja. De talán még ennél is zavaróbb Sackler néha feleslegesen művészkedő rendezése, leginkább zavaros flashbackek és álomszekvenciák által, amik olyan durván kizökkentik ezt a realista kamaradrámát, mintha egyszer csak Terrence Malick vette volna át az irányítást.

O.G., azaz Original Gangster. Ezzel a névvel illetik azokat, akik kivívták maguknak a tiszteletet gengszterkörökben, és akikre a fiatalabbak felnéznek. De Louis története ismét példázza, hogy a bűn nem kifizetődő, főleg ha az életed felét bezárva kell töltened miatta. Az O.G.-nak megvannak az erősebb pillanatai, de mégse képes azt a brutális, gyomorrúgással felérő hatást elérni, amit Az elítélt vagy a Starred Up. Börtönfilmes gyorstalpalónak megfelel, de sokat emlegetett klasszikus nem lesz belőle.

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..