Vászon nélkül

Ágyútöltelékek hősök helyett – Operation Chromite

Ami Hongkongnak a kung-fu film, Japánnak a szamurájfilm, az Dél-Koreának nem más, mint a háborús film. Az ország véres polgárháborúja látszólag kimeríthetetlen forrásnak bizonyul, ha látványos csatajeleneteket, önfeláldozó hősöket és falrepesztő pátoszt tartalmazó filmekről van szó. Az Operation Chromite pedig nem is kíván kilógni a sorból.

Bizonyos tekintetben egyáltalán nem meglepő, hogy az 1950-53 között zajló, diplomáciai szinten még mindig lezáratlan konfliktus legalább annyira népszerű téma a dél-koreai filmesek körében, mint nyugaton a második világháború. Gyakorlatilag az ország identitásának egyik legfontosabb tartópillére ez a brutális, tragikus, ismerősöket és akár családokat is egymás ellen fordító háború, aminek mozgóképes megjelenítéseire akár egyfajta nemzeti traumakezelésként is lehet tekinteni. Hiszen a múlt tovább él Észak-Korea ma is nagyon erős és fenyegető jelenléte miatt, nem lehet csak úgy átlépni rajta.

Természetesen a háború témáját behatóan és komolyan kezelő filmeket meg kell különböztetni azoktól, amik csak egyfajta történelmi háttérként használják a háborút, és jóval erősebbek bennük a műfaji jegyek. Példának okáért, a Ryan közlegény megmentését vagy az Őrület határán-t sem ugyanúgy kezeljük, mint a Piszkos tizenkettőt vagy a Kémek a sasfészekben-t, bár mindegyik háborús film. Ebben a tekintetben az Operation Chromite a második csoportba tartozik, ez egy háborús témájú, de abszolút populista akciófilm, ami paradox módon egyszerre mutatja be, hogy mi volt a jó a régi idők „men-on-a-mission” (katonák bevetésen) típusú mozijaiban, ugyanakkor látványosan magán hordozza a kortárs koreai film gyerekbetegségeit is.

A koreai háború egyik legfontosabb fordulópontjaként emlegetik az 1950. szeptember 10-ei inchoni ütközetet, amikor a Douglas McArthur által vezetett nemzetközi hadsereg partra szállt, és a teljes vereség előtt álló déliek javára fordította a háború menetét. A partraszállást egy titkos hadművelet előzte meg, melynek keretében egy dél-koreai osztag az ellenséges vonalak mögé behatolva szerzett kulcsfontosságú információt az amerikaiak számára, hogy a partraszállásnak valóban meglepetésszerű ereje legyen. Ezt a küldetést dolgozza fel az Operation Chromite, de erősen fikciós módon.

A filmkészítést Amerikában tanuló és a háborús filmekben már jártas (71: Into the Fire) John H. Lee rendező, nem szán sok időt a felvezetésre, a nyitó feliratok után rögvest „in medias res” módon, az akció kellős közepébe dobja a nézőt. A cselekmény rendkívül feszített tempóval halad előre, a csapattagok közül pedig jó, ha kettőnek (közöttük a főszereplő Lee Jung-jae-nak) szán bármiféle karakterrajzot. Nagyrészt így vázolható fel a film: a kis csapatnak el kell menni A-ból B-be, ahol C-t kell csinálniuk (pl. titkos iratokat ellopni), legtöbbször ebből lebukás, lebukásból pedig menekülés és tűzpárbaj következik. Közben láthatunk hadműveleti tárgyalásokat és néhány feszültebb, rejtőzködéssel teli pillanatot is.

Jobb, ha nem várunk bármiféle drámai mélységet a forgatókönyvtől, aminek ideológiai világképe annyira egyszerű és fekete-fehér, hogy az már gyanúsan emlékeztet a jugoszláv partizánfilmekre: a jók abszolút jók, a gonoszok szadisztikusan viselkedő, már-már teljesen kikarikírozott alakok. Mindkét oldalon van egy-két ember, akiről el tudjuk dönteni, hogy fontosabb szerepet játszanak, míg a többiek nagy részének még a nevét sem tudjuk megjegyezni, mert rögtön meghalnak egy csatajelenet közepén. Embere válogatja, hogy ez a megközelítés kinek lesz bájosan nosztalgikus, és kinek idegesítően sematikus, de van egy tippem, hogy inkább az utóbbi fog érvényesülni a legtöbb nézőnél.

Lee filmje amúgy tényleg sokat profitál a gyors cselekményvezetésből, hiszen nem hagy sok gondolkodási időt az akciójelenetek között. Az akciók a kortárs dél-koreai filmek többségéhez hűen remekül megkomponált, dinamikus, brutális és követhető tűzpárbajok, amikben a dél-koreai ügynökök John Woo filmekbe illően tucatszám kaszálják le az ellent, még akkor is, ha már fél tucat golyó van a testükben. Finoman szólva sem realisztikusak, de annál szórakoztatóbbak ezek a szekvenciák, amik szerencsére megmaradnak a fizikailag is jobban érzékelhető megvalósításnál (kaszkadőrmunka, koreográfia, pirotechnika). Csupán az amerikai flotta enyhén szólva ízléstelen CGI csatahajóinál érzékelhető, hogy mi nem fért már bele a költségvetésbe.

De ugyanakkor számolni kell a rendkívül patetikus hangnemmel is, ami itt a koreai filmekre eleve jellemző melodrámai jegyekkel ötvöződve olyan egyveleget alkot, ami sokszor durván rányomja a bélyeget az élvezhetőségre.  Felesleges és sokszor csöpögős flashbackek, túlnyújtott (és lassítással kiemelt) elhalálozások, papírízű nagybeszédek és dialógusok lökdösik csaknem az önparódia határára az Operation Chromite-ot. Ráadásul e szónoklatok közül nem egy a McArthur tábornokot játszó Liam Neesonhoz köthető, gyakorlatilag egy beszélő biodíszletté degradálva a karizmatikus ír színészt.

Szóval mit kapunk végeredményben az Operation Chromite-tól? Egy ideig-óráig működőképes, hol kellően kikapcsoló, hol kifejezetten kínos pillanatokkal fűszerezett, egyszerű, naivan nacionalista alkotást, aminek profi megvalósítása kiegyensúlyozza a dramaturgiai baklövéseket. Nagy valószínűséggel nem fog a szigetország legpatinásabb filmjei közé bevonulni, sőt, ha őszinték vagyunk, mind a háborús, mind a partizánfilmes témában sokkal jobbakat tudnak összehozni, akár éves szinten is.

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.