Kritika

Országúti megváltó – Éjféli látomás

Jeff Nichols első stúdiófilmjében változatlanul családi kapcsolatokat elemez, a műfaj azonban ezúttal is különböző. Az Éjféli látomásban egy megmagyarázhatatlan, emberfeletti képességekkel rendelkező csillaggyerek megmentése a cél, a küzdelem pedig szülők, fanatikusok és kormányerők között zajlik.

Jeff Nichols író-rendező jó példa arra, miért szeretjük az amerikai függetlenfilmeket: műveiben életszagú karakterek jelennek meg különleges, mégis nagyon emberi történetekben, amelyeket egyéni alkotói látásmód és vizuális történetmesélés kísér. Az Éjféli látomás Nichols negyedik mozija, egyben az első stúdiófilmje, sajnálkozásra azonban nincs ok, a fenti mondat megállapításait a rendező ezúttal sem cáfolja, inkább ékes bizonyítékát nyújtja annak, hogy a stúdiófilmeken innen is meg lehet őrizni a művészi szabadságot és integritást. Vagy annak, hogy manapság már semmi különöset nem jelent az, ha valaki nagyobb stúdiók pénzéből készít filmet, vagy ha alternatív produkciós forrásokat keres.

Olyannyira nem, hogy az Éjféli látomás az idei Berlinálén szerepelt, míg Nichols legfrissebb alkotása, az ugyancsak függetlennek számító Loving szintén ebben az évben mutatkozott be Cannes-ban. Két különböző finanszírozású film két különböző, nagy európai fesztiválon egy évben egy rendezőtől… Persze Nichols előző két filmje, a Mud és a Take Shelter is fesztiválkedvenc volt Európában és az Államokban is, de mindez nagyjából ugyanannyira lényegtelen, mint az, hogy ki fizeti a számlát.

Ez a bevezető azonban korántsem annyira lényegtelen, mint amilyennek látszik, hiszen kiválóan alkalmas annak a ténymegállapításnak a felvezetéséhez, hogy leginkább egy határozott koncepcióra és felvállalt alkotói döntésekre van szükség a „jó filmhez,” és az is szerencsés csillagállást jelent, ha mindezt egy személy össze is tudja fogni. Itt jön a képbe Jeff Nichols, aki egyszerű alapszituációval dolgozó, egyvonalú, de rettentően izgalmas történeteket mesél, sőt, nála általában igazi történések sincsenek, vagy nem úgy, mint számítanánk.

Ilyen film az Éjféli látomás is, amiben Nichols újra kedvenc témáihoz, a családi összetartáshoz és az önfeláldozó szeretethez nyúl, emellé pedig egy homályos misztikus sci-fi körítést is kapunk. A körítés persze nem véletlenül körítés, Nicholsnak nem ez a fontos, még ha otthonosan is látszik mozogni benne, hanem a kapcsolatok jellegzetességei. A történet egyből az országúton menekülő apa-fiú párosról szól, és ez így is marad a film végéig – még ha itt-ott újabb szereplőket is ismerünk meg rövid időre. A tisztázatlanul hagyott múlt, a bizonytalan motivációk és az ügyesen adagolt vagy eltitkolt információk azok, amelyek az egyébként egyszerű (és lényegében fordulatok nélküli) cselekményt titokzatossá és figyelemfelkeltővé teszik.

midnight_special2

A történet alapvetően semmi másból nem áll, csak a menekülésből, de a végkifejlet ugyanolyan bizonytalan, mint a korábbi események. A különleges képességekkel megáldott gyereket mindenki meg akarja szerezni (a világvége szekta megváltót, a kormány nemzetbiztonsági kockázatot lát benne), miközben egyedül a szülei próbálják megmenteni, és egy profetikus üzenetben meghagyott helyre időben eljuttatni. A spielbergi áthallás nem véletlen, az Éjféli látomás domestic fantasztikuma atmoszférájában egyszerre idézi a rendező két legjobb sci-fijét, az E.T.-t és a Harmadik típusú találkozásokat, de még közelebb áll Carpenter Csillagemberéhez vagy Alex Proyas Képletéhez, csak sokkal okosabban és kifinomultabban építkezik, mint az utóbbi kettő. A misztikum és a családi szeretet földöntúlisága itt egy szintre kerül, ezekről pedig nem lehet úgy beszélni, hogy mindent kimerítően megmagyarázunk, mert az a választott motívumokat, a világot hiteltelenítené.

Épp a tisztázatlanságoktól és a fantáziánkra bízott elemektől működik az Éjféli látomás, egyben ez menti meg a patetikusságtól is. A szereplők játéka – Nichols állandó színészei, Michael Shannon és Joel Edgerton mellett ezúttal Kirsten Dunst és Adam Driver tűnik fel – itt nem nagy, érzelmes megnyilatkozásokban csúcsosodik, hanem puszta jelenlétre redukálódik, a homályban hagyott motivációk és egyéni múltak a karakterekre is hatással vannak: mindenki „kész,” nem fejlődik, nem változik, már döntöttek és eldöntettek. A meghatározott cél érdekében megingathatatlanul küzdenek, ebből következően némileg egysíkúak és felszínesek is, prototípusok. Ez pedig kiüt a testtartásban, kiül az arcokra, kiül a szemekbe. A nagy nevek itt csupán eszközök, alárendeltek, nem sztárok.

midnight_special3

A cél pedig egyszerű, mindenáron megmenteni a gyereket. Csak ez számít, minden más lényegtelen. Az elkerülhetetlen elválás szenvedéséből jön az elfogadott, beletörődött szomorúság, ebből pedig a megingathatatlan elkötelezettség. Eleinte csak ezt az elhivatottságot látjuk, semmi mást, így míg a film a misztikumot főként a Mudtól, a delúzió kérdéskörét a Take Sheltertől örökli. Ugyanis olyan megingathatatlan igazságtudattal találjuk szemben magunkat az Éjféli látomásban, hogy önkéntelenül felmerül a kérdés, miben különbözik ez a new age-es fanatikusoktól vagy a pszichotikus zavartól. És bár vizuálisan mindent alátámaszt a film, az Éjféli látomásban is megmarad a tévedés és az illúzió halvány lehetősége – ahogy a Take Shelter szintén önigazoló zárása a végkicsengés ellenére is magyarázható kiterjesztett téveszmével, úgy az apa szemében halványan csillanó fény eredete is lehet kérdéses.

Ez persze a fantasztikum kérdése, de mint utaltam rá, Nicholst a család jobban érdekli. Az Éjféli látomásban így főként a szülő-gyerek kapcsolat törvényszerűségeinek szimbóluma, az életet mindenáron továbbörökítő, a sarjat a végletekig óvó szülői attitűd hirdetője, de ugyanígy lehet a gyermekét elvesztő szülőpár gyászmunkája is. A filmbeli szülők mindent megtesznek, hogy a gyerek fejlődni tudjon, hogy túlléphessen rajtuk, és a saját életét élje még az önfeláldozásuk árán is. Azt, hogy gondoskodtak rólunk a szüleink, csak a saját gyerekünknek adott szeretettel hálálhatjuk meg. Izgalmas egyben azt is látni, hogy Nichols szerint a szülők is tanulhatnak a gyerektől, az elfásult, kötöttségekbe ágyazott korábbi nemzedékbe pedig a jövő generációja képes új életet lehelni.

Fazekas Balázs

Fazekas Balázs pszichológus, újságíróként specializációja a filmek és a lélektan kapcsolódási pontjai, a pszichológiai jelenségek, elméletek filmes megjelenése, a művek mélylélektani-szimbolikus értelmezései.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com