Egyszerű történet, kemény sztoikus főhős, egy hadseregnyi rosszakaró és rengeteg véres késpárbaj. A japán Re: Born hamisítatlanul kábeltévés hangulatú mészárszék, amit csak néhány keleti jellegzetesség különböztet meg a többségtől.
Bizonyos filmeket nem fenyeget az a veszély, hogy az alkotók a túltengő ambíciók súlya alatt összeomlanak. Az akciófilm műfaja esetén a történetmesélés könnyen elintézhető néhány ismerős séma újbóli hasznosításával. Hisz a többség úgyis csak azt nézi, hogy milyen kreatív módon pusztítja a főhős a rátörő ellenfeleket és a környezetet. A Re: Born alkotói láthatóan sok energiát fektettek az akciójelenetek tökéletesítésébe, de ez felveti a kérdést: összefüggő film kerekedik-e a szemünk előtt, vagy csak egy hosszú kaszkadőr-showreel? És ha az utóbbi, akkor lehet-e azt is élvezni?
Toshiro Kuroda (Tak Sakaguchi) egykor a japán hadsereg elitkatonája volt, ám egy balul elsült akció után a civil életet választotta. A csöndes Kuroda idillikusan békés egzisztenciája egyik napról a másikra azonban felborul, amikor megjelenik egy titokzatos férfi, a Fantom (Akio Otsuka), aki párbajra invitálja. Mikor Kuroda ezt elutasítja, egyre több és több fegyveres bérgyilkost küld rá. Hiába próbálja kerülni a konfrontációt, amikor a Fantom már a hozzá közel álló fiatal lány, Sachi életével is zsarolni kezdi, Kuroda belátja, nincs más lehetősége, életre kell hívnia az évek óta benne szunnyadó gyilkost, és le kell számolnia múltja démonaival.
A sztorit nem érdemes mélyebben kielemezni, mert az alkotók sem érezték szükségét annak, hogy nagyon megcsavarják a dolgokat. Klasszikus bosszúfilmet láthatunk a John Wick széria receptjén haladva, megfűszerezve a A tűzben edzett férfi és a műfaj többi képviselőjének ismerős dramaturgiai felépítésével. A film első fele a vihar előtti csend, ahol megismerjük a főszereplőket és felvezetik a konfliktust, majd a második félidőben már teljes gőzzel beindul a leszámolások sorozata.
Ha van valami, amiben a Re: Born különbözik amerikai sorstársaitól az a film első fele, ahol Kuroda mindennapos életét és az emberekkel való interakcióit láthatjuk, a japán filmekre jellemző csöndes, „bepillantás”-szerű stílusban. A rendező, Yuji Shimomura még rá is játszik a békés jelenetek és a máskor váratlanul kirobbanó erőszak között húzódó kontrasztra (zene nélküliség, éles vágások).
Ekkor még csak a nyitójelenet emlékeztet arra, hogy egy akciófilmet nézünk, és nem egy egzisztencialista drámát véresebb pillanatokkal.
Bár az első nagyobb összecsapásra közel a film feléig várnunk kell, a Re: Born a gyors cselekményszövésnek és a fent említett, sokszor melankolikus hangulatnak köszönhetően nem válik unalmassá, tisztességesen kikövezi a végül összecsapásokba torkolló utat. Ettől persze jobb, ha nem várunk csehovi karaktermélységet vagy dialógusokat. A színészek többsége teljesen felejthető, még a főszereplő Tak Sakaguchi is olyan faarcú közönyösséggel darálja le a sorait, hogy az már szinte ironikusnak hat. De azt erősen kétlem, hogy Shimomura tudatosan élt volna ilyen posztmodern megoldással.
Jó ideig húzza a madzagot az akciórajongók előtt a Re:Born, de mikor hallgatag hőse végre felveszi a kesztyűt, akkor rögvest látható, mibe fektették a legtöbb energiát az alkotók. Gyorsiramú, ugyanakkor végig követhető, látványos mozdulatokban és brutalitásban jócskán bővelkedő mészárszék tárul szemünk elé. Sakaguchi több évtizedes harcművészeti képességei találkoznak azzal a koncepcióval, mely szerint a főszereplő harci késekkel tesz rendet a gazok között. A késpárbajok válnak a film fő erősségévé, bár hasonló jellegű összecsapásokat láthatunk más filmekben is, ám közel sem ennyire kihangsúlyozva és ilyen hosszan.
A késpárbajok hosszával pedig kicsit vissza is élnek az alkotók.
Leginkább a film legnagyobb akciójelenetében, amikor Kuroda egy erdő mélyén egymaga intéz el csaknem egy egész századot. Ez a majdnem 15 perces szekvencia éppen olyan, mint a csokitorta, az első öt-hat szelet (jelen esetben 5-6 perc) tényleg lenyűgöző és szórakoztató, de egy idő után már túl sok és tömény lesz. Az ilyen és ehhez hasonlóan túlhúzott vagdalkozásokban érezhető, hogy a Re: Born annyira el van szállva saját magától, hogy elfelejti a jó akciófilm egyik fontos szabályát: feszes szerkesztés nélkül még a leglátványosabb trükkök is unalmassá válhatnak.
Bár sok egyediséget nem tartalmaz, és saját B kategóriás keretei között is vannak hiányosságai, a Re: Born elvégzi a másfél órára kiszabott feladatát. Gyorséttermi éhségcsillapító az akciófilmek és a távol-keleti filmek rajongói számára, se több, se kevesebb. Viszont hogy utána nem nézünk alacsonyabb rendű fegyverként egy késre, az holtbiztos!