Kritika

Csillogó fényváros, bűnös lelkek – Álmatlanság

A hollywoodi remake-gyár olyan kapacitáson pörög, hogy lassacskán nem azt a kérdést kell föltenni, hogy most mi kapta meg az amerikanizált feldolgozást, hanem azt, hogy mi nem. Mostani filmünk esetében felhozható az a védelem, hogy mivel az eredeti mű (Fehér éjszaka) is kevéssé ismert, ezért az újradolgozás jót fog tenni mindkét filmnek. De ez a hazárdjáték nem lett kifizetődő sem anyagi, sem kreatív szempontból: az Álmatlanság egy profin becsomagolt, de közepesre sikerült akciófilm, abból a fajtából, ami inkább a kábeltévék késő esti sávjának lesz gyakori vendége.

Furgon hasít a Las Vegas-i éjszakában, mikor egy ismeretlen autó hirtelen egy sikátorba szorítja. A támadó kocsit vezető fegyveresek akcióba lendülnek és rövid tűzharc után meglépnek a furgon tartalmával, több kiló tiszta heroinnal. A rablók sem átlagosak: Vincent Downs (Jamie Foxx) és társa, Sean Cass (T. I.) látszólag kettős életet folytató, korrupt zsaruk, akik alkalmanként más anyagi forrásokat is megcsapolnak bűnözők kifosztásával.

Viszont a legutóbbi melóval alaposan megütik a bokájukat, különösen Vincent, akinek fiát a szeme láttára rabolják el. Kapja is a telefonhívást Stanley Rubino (Dermont Mulroney) kaszinófőnöktől, a szállítmány tulajdonosától, miszerint ha Vincent élve akarja látni a fiát, záros határidőn belül hozza vissza a lopott heroint egy találkozóra, ami Rubino és a brutális, kiszámíthatatlan Rob Novak (Scoot McNairy) között fog bekövetkezni. Vincent így egyszerre próbálja menteni saját és fia életét, kijátszani egymás ellen Rubinót és Novaket, miközben a nyomában lohol a belső elhárítás egyik nyomozója, Jennifer Bryant (Michelle Monaghan) is.

Az amerikai feldolgozás nem rugaszkodik el túlságosan az alapoktól. A történet, a karakterek, de még a legfontosabb szituációk és fordulatok is egy az egyben át lettek emelve, a remake alapjául szolgáló, 2011-es Fehér éjszaka című francia akcióthrillerből. Az egyetlen lényeges váltás csak a helyszínben van. Míg a francia eredeti egy nightclubba, addig az amerikai egy kaszinóba helyezi az eseményeket, külsőleg is jelezve az álomgyár „nagyobbat és látványosabban” elvét. Ami viszont a későbbiekben sajnos vissza is üt rá.

A Fehér éjszaka nem írta újra a zsáner nagykönyvét, de igencsak szórakoztató és izgalmas alkotás volt, legfőképpen a pörgős és feszes cselekményvezetésnek köszönhetően. Minden esemény valós időben játszódott, a főhős és ellenfelei egy összezárt, szűk térben vívták a macska-egér párharcot, így minden létfontosságú döntést gyorsan kellett a szereplőknek meghozni. A nyaktörő tempóhoz pedig még realisztikus és brutális akciójelenetek is társultak, amiknek zsigeri, nyers ereje leginkább az első Elrabolva filmhez volt hasonlítható.

A léc nem volt alacsonyan, és azért el kell ismerni, az Álmatlanság rendezője, Baran bo Odar becsületesen kitett magáért, hogy az eredetihez képest jócskán kibővült helyszín ellenére, képes legyen fenntartani a feszültséget. A film első kétharmada meglepően pergő és üresjáratoktól mentes. A színészekre nincs panaszom, Jamie Foxxnak meglepően jól áll a keménykezű antihős szerepe, Monaghan kotnyeleskedő, görcsösen bizonyítani kívánó ügynöke kellően ellenszenves, egyedül Scoot McNairy játssza kicsit túl a pszichopatát. Az eredeti film legemlékezetesebb jelenete, a konyhai verekedés sincs kihagyva, ahogy a film többi kézitusája is kellően durva és kegyetlen.

A sok hasonlóság ellenére van egy pontja a filmnek, ahol képes elszakadni a francia elődtől, ez pedig meglepő módon nem más, mint a látványvilág. Az alkotók nagyon jót húztak a helyszínnel és annak megjelenítőjével is. Mihai Malamiare operatőrnek már volt lehetősége Francis Ford Coppola és Paul Thomas Anderson mellett is bizonyítani, itteni teljesítménye is pazar. Las Vegas fénytől áradó utcái, csillogó üvegépületei, a kaszinó vakító neontengere döbbenetesen erős képeken árad ránk, és a színek… Vérvörös lámpák, a parkolók halovány zöldje, Michael Mannre jellemző bravúr ilyen erős karaktert adni egy egész metropolisznak.

Ez a fajta igényesség szokatlan egy akciófilmtől, nem is csoda, hogy maga a film többi része nem ér fel hozzá. Bár erősen indul, a felétől kezdve egyre jobban kezdenek szaporodni a szerencsés véletlenek és logikai bukfencek. A hatásosnak szánt fordulathalmozásokkal és árulásokkal pedig kifejezetten maga ellen kezd dolgozni a film, a végjátékot alaposan lerontó túlzásokról nem is beszélve (tényleg muszáj egy sportkocsival végigrongyolni a fél kaszinón?), amik hazavágják azt a földhözragadtságot, amire az Álmatlanság eddig épített.

https://www.youtube.com/watch?v=grqVFoJ3jJg&t=103s

Az Álmatlanság önmagában egy tisztességesen összerakott, egyszeri megtekintésre érdemes, de semmi eredetiséget nem tartalmazó másfél óra. Ugyanakkor jelképesen meg is tudja mutatni, milyen az, amikor a nagyzolás kiöli azokat a minimális jellemvonásokat, amik emlékezetessé tehették volna. Hiába a profizmus és a sztárok, ha a szív és az ész félúton szépen elszivárog. A zárlaton jól lemérhető a különbség Európa és Amerika között. Történetileg nyitott, de érzelemben katartikus vég helyett hamiskás hollywoodi összeölelkezést kapunk.

Jobban belegondolva az Álmatlanság tényleg olyan, mint Vegas. Ideig-óráig eltereli figyelmünket, de ha mögé nézünk, nincs más, csak üresség és a jól ismert betonrengeteg.

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com