Shin Gojira: modern szörny egy intelligens filmben. Szikár látlelet, félelmetes világkép – ez a Godzilla ízig-vérig a mai nemzedéké.
A japán Toho stúdió, Godzilla híres otthona 2016-ban olyat tett, amit még soha: teljesen rebootolta kedvenc óriásszörnye történetét.
Bár korábban is voltak hasonló próbálkozásai, azok mindig kánonként kezelték (legalább) az 1954-es első Godzilla filmet – ám a mostani mozifilm abszolút „első” a maga idővonalán. Japán ebben a filmben találkozik először Gojirával.
Hideaki Anno, az Evangelion-sorozat kult-státuszú rendezője pedig mindent kihoz az első találkozásból: letapostatja őgyíkságával a tokiói politikai élettől a japán-amerikai szövetségen át a katasztrófafilmes konvenciókig, amit csak tud.
A sztori igen egyszerű: a nagy G kimászik a vízből és aztán nem lehet megállítani. A jelenetek fele a pusztítást mutatja, a másik fele ideges meetingeken játszódik; az előbbi ismerős lesz a katasztrófafilm-kedvelőknek, az utóbbi meg mindenkinek, aki ült már összeszorult gyomorral munkahelyi értekezleten.
Várj csak, várj. Mindjárt meglátod, ez miért dicséret.
Ez nem Hollywood
A film sokféleképpen fura. Mindent kidob, ami egy amerikai katasztrófafilmben kötelező: nincs főszereplő-vezérelt történetszál, nincs nyilvánvaló első-második-harmadik felvonás, végképp nincs romantika, sem akciódús jelenetek egy csapat főhőssel. Gépi harc: helikopterek, tankok, vadászgépek. Hideg karakterek: kabinettagok, tudósok – egy dimenzióban, a munkájukban. Semmi személyes.
És semmi család, amit félteni kellene. Semmi kutya. Semmi melegség. Nulla darab gyerek. Semmi nyomorult, avítt, ócska hollywoodi trükk, ami érzelmileg bevon; semmi könnycsepp és patrióta zászló, karakterfejlődés és vicces segítőtárs és egyéb sablon-hülyeségek;
semmi maszlag! Csak a sztori.
Hát lehet nem imádni?! Hát lehet nem olvadni a gyönyörűségtől, amikor egy film végre nem manipulálandó mozinéző-bábként kezel, hanem kíváncsi, értelmes felnőttként?!
A Shin Gojira láttán eszmél rá az ember, hogy amíg hollywodi katasztrófafilmeket néz, addig örökké csak ugyanazt az egy filmet látja.
A politikai osztály árulása
Hasonlóan bizarr, ahogy a film a politikát kezeli – mert ez egy nagyon politikus film. Gojira mellett A Mihaszna Japán Politikai Osztály a főszereplő, és a szörny bizony istenesen elbánik velük.
Minden nemzet számára a saját politikusai a leghülyébbek – mernék én mást állítani idehaza? –, de valahogy a japánok az átlagosnál is jobban szívükre veszik belterjes vezető rétegük kínos inkompetenciáját. Ez számos filmben és animében nyilvánvaló. Ahol előkerül a politika – például a GiTS sorozatban –, ott a bársonyszékébe polipult politikus jellemzően önző, számító és kissé teszetosza is.
A Shin Gojira ezzel a mentalitással fog egypár alaposan arcunkba tolt metaforát – néhány jelenetről üvölt, hogy például a fukusimai katasztrófa átirata –, ráereszti erre a filmbeli kormánykabinetet, és kajánul figyeli, ahogy az tökéletes csődöt mond.
És az a legdurvább, ahogy ezt teljes komolysággal teszi. Nyoma sincs szatírának. A Shin Gojira
a hülye, de reális döntések katasztrófafilmje:
egy majdnem-dokumentumfilm a csekélyértelmű irányítás összeomlásáról és arról, hogyan olvad le a kizárólag a saját túlélésében érdekelt vezető réteg abban a pillanatban, amint olyasmivel találkozik, amit nem lehet pár óriásplakáttal manipulálni.
A japán politikusnál csak egy rosszabb akad a filmben: az amerikai. Mert az nem inkompetens.
A másik óriásszörny
A japán-amerikai viszonyok (a valóságban) a második világháború óta kényesek. Az USA védernyőt tart Japán fölé: vállalja a katonai védelmet. Cserébe az ország „örökre” lemondott a hadviselés jogáról és hogy katonáit külföldön vesse be. Az Önvédelmi Haderő megalakulása óta nem vett részt valódi harccselekményekben. Ez az állapot azonban lassan erodálódik: Japán (eddig leginkább békefenntartó missziók révén) egyre aktívabb szerepet vállal – és egyre kevésbé tetszik neki az amerikai függés.
A Shin Gojira Japánt áldozatként ábrázolja. Amint a szörny globális fenyegetéssé válik, a világ – élén az Egyesült Államokkal – rögvest kész akár atomfegyvert is bevetni Tokió területén. A nemzetközi politika godzillányi ragadozókkal van tele és Japán éppoly erőtlen velük szemben, mint a kaiju ellen.
A komor világképet az abszurditásig vicces amerikai követ karaktere színesíti ki. A hiperimpulzív, lekezelő, magabiztos, helyesen döntő és könyörtelen – ugyanakkor popkultúra-függő és semmi tiszteletet nem ismerő – Kayoko Ann Patterson (Satomi Ishihara) annak az amerikainak a köztudatba ágyazódott archetípusát testesíti meg, akit Japán fél, csodál és kissé lenéz.
Gojira, az isten
A film címe, ha igaz, nyelvi játék: a „shin” szó karaktere állítólag egyszerre jelenti azt, hogy „új”, „valódi” és „isten”.
És a szörnyisten elszabadítja az apokalipszist. Tokiót tán az Akira rombolta le ilyen meggyőzően utoljára. (No persze Hideaki Anno Evangelionja se volt épp kíméletes.)
Én nem is tudom, mikor éreztem valaha egy film alatt azt a kétségbeesést, hogy ez a kaiju / árvíz / meteor / csapás már igazán túl sok az emberiségnek; hogy az ilyen nevetségesen, egyoldalúan fölényes rombolás már túlzás: Gojira olyan erőket varázsol elő, amik ellen a halandó ember mit sem tehet. Ha ott élnék a filmbeli Tokióban, feladom és kivándorlok a Holdra. Bár, ki tudja, Gojira odáig is elrepül, csak egy mutáció kérdése.
Érdekes: amikor a szokottól kissé eltérő feldolgozásban látjuk a „tudományos bullshit” jelenségét, akkor igazán feltűnő, hogyan is működik. A Shin Gojira mindössze egyetlen eszközt ismer a helyzet eszkalálására: Gojira bevet egy non sequitur szuperképességet és másfél jelenet múlva a tudósok elmagyarázzák, hogy
„bizonyára ismét mutálódott.”
Ez a szerkesztési mód idegesítő lenne egy hagyományos ívű filmben, ahol megvannak az építkezés szabályai. De mert a Shin Gojira olyan realisztikus, olyan kaotikus, hát tökéletesen illik hozzá, hogy minden esemény magyarázat nélküli meglepetésként éri a szereplőket (és minket).
Érdekes, ehhez képest Gojira milyen idiótán néz ki a film jó részében.
Azért írom, hogy „idiótán”, hogy világos legyen a szubjektív érzés. A több manifesztáción áteső tengeri szörny első változata egy objektív mércével is tökéletesen nevetséges óriás-plüss-vízigiliszta, ám az utolsó már egy minden eddiginél félelmetesebb, hatalmasabb, horrorisztikusabb Godzilla-iszony; a hatásos művészeti elképzelésbe nem lehet belekötni. De a megvalósítás bizarr. Számomra (főleg az első szörny) úgy nézett ki gülüszemeivel és mozzanatlan arcával, mint egy díszletbe helyezett kesztyűbáb. (Az amerikai plakátokról ki is takarták furán kidülledő szemét.)
Irreleváns istenség
A lény filmbéli evolúciója – kesztyűbábtól horrorszörnyig – talán a Godzilla-jelenség evolúcióját is visszahangozza. A mai „Godzillák”, akár Emmerich és a Legendary stúdió amerikai megagyíkjáról beszélünk, akár a Toho friss szörnyistenéről, az egyre kíméletlenebbnek látszó kortárs világ termékei. Fura paradoxon, hogy a szórakoztatóipar egyre kijjebb tolja érzékenységünk határait, miközben a világunk valójában egyre békésebb.
E paradoxon miatt ez a Gojira hiába utal friss katasztrófákra, japán aktuálpolitikára és a japán-amerikai viszonyokra, mégis kevésbé releváns, mint 1954-es elődje. Azt a szörnyet olyan generáció nézte, amelyikre ledobtak két valódi atomfegyvert. A mai nemzedék legnagyobb aggodalma, hogy a politikusai kissé buták, az USA pedig kissé föléjük hajol. Így nézve a mozivászonnyi óriásszörny sokkal inkább fantázia-lény: csaknem eszképista.
De még egy irrelevánsabb istenség is sokat elárul hódolói lelkivilágáról. Roppant kíváncsian várom a folytatást. A Shin Gojira megteremtette egy modern, aktívan véleményformáló, félelmet nem ismerő, a nézőt intelligens felnőttként kezelő szörnyfilm-sorozat alapjait.