Aki már megtapasztalta az irodai munkalét lélekölő mivoltát, biztos eljátszott a gondolattal, hogy szívesen kicsinálná a legutáltabb kollégáit. A The Belko Experiment ezt a fantáziát viszi filmre, csak sajnos eléggé vegyes és frusztráló végeredménnyel.
Az emberi természet vizsgálata extrém környezetben fogékony táptalaj a filmművészet számára. Philip Zimbardo legendás börtönkísérlete óta köztudott, hogy elég csak bizonyos időre összezárni embereket, és rövid időn belül lemállik az a vékony máz, amit a civilizáció évszázadai raktak ránk. Sokfajta feldolgozását láthattuk ennek a témának, legyen az művészfilmesebb (A kísérlet) vagy esetleg hollywoodiabb (Az éhezők viadala), de a vérben tocsogó trashfilmeknek is kiváló alapanyaga a valódi bűnös szórakoztatáshoz.
A The Belko Experiment is pontosan ehhez az illusztris névsorhoz kíván csatlakozni. Adott egy hatalmas irodaház Kolumbia kellős közepén, ahová az amerikai Belko Industries külföldön dolgozó munkatársai járnak be nap, mint nap. Közéjük tartozik Mike Milch is (John Gallagher Jr.), aki egyik nap furcsa dolgokat észlel. A biztonsági őrök újak, a helyieket elküldték, a telefonok nem működnek. Aztán hirtelen az egész épületet vasajtók és ablakra záródó acéllemezek zárják el hermetikusan mindentől. Hamar kiderül, hogy nem puszta biztonsági hibáról van szó.
A hangosbeszélőben ugyanis egy hang azt közli az épületben rekedt 80 dolgozóval, hogy mindannyian egy teszt részei, melynek során az elkövetkezendő két órában harminc embernek kell meghalnia, különben ők fognak megölni hatvanat. Tárgyalni nem lehet, a segítség kilométerekre, szökni lehetetlen. A feszültség, az ellenségeskedés, a paranoia hamar tetőfokára hág,
csak idő kérdése, hogy mikor robban ki az öldöklés.
A fent említett filmekhez hasonlóan a Belko is képes ideig-óráig hitelesen érzékeltetni milyen az, amikor a háttérben megbújó kicsinyes ellenségeskedések gyilkos indulatok gyújtókanócává válnak. Két ember még együtt tud dolgozni egy közös cél érdekében, de adj csak még egy embert hozzájuk, azonnal egymással acsarkodó csoportok alakulnak ki. Azokról már nem is beszélve, akik valamiféle torz felsőbbrendűség által veszik maguknak a bátorságot, hogy élet és halál urainak kiáltsák ki magukat. Csupa-csupa izgalmas és provokatív kérdést vet fel a film, ami az irodakultúra környezetébe téve még némi szatirikus éllel is rendelkezik.
A gond csupán az, hogy ezeket a labdákat csak feldobja a film, de nem kezd velük semmit, és a film közepénél a rendező mértéket téveszt, és egyszerűen mészárszékbe fordítja a cselekményt. A pozitívabbnak mutatott karakterekből akcióhősök, a negatívakból szinte röhejesen eltúlzott tömeggyilkosok lesznek. A mondanivaló és az izgalom szépen elpárolog, helyét pedig az egyre jobban kiüresedő gyilkolások monotonitása veszi át.
Mert az még elfogadhatóbb, hogy a film kvázi akciódúsabb pillanatai nem elég kidolgozottak, de a Belko Experiment halálnemei is csak ritkán használják ki az irodai környezet adta adottságokat. Az ember szinte várja, mikor válnak a tűzőgépek, billentyűzetek, nyomtatók és egyéb tárgyak halálos fegyverré, ehhez képest vásári céllövöldét nézhetünk jó sokáig. Az utóbbi évek legbrutálisabb ausztrál horrorfilmjeit (közöttük a Wolf Creeket) megrendező Greg McLeantől ez majdhogynem kiábrándító.
A csalódás pedig tovább fokozódik, amikor az ember rápillant a stáblistára, hiszen a forgatókönyvet A galaxis őrzőiért felelős James Gunn jegyzi – ehhez képest a The Belko Experimentben még csak nyomát sem találjuk kézjegyeinek. A műfaji sablonok okos, szubverzív használata? Éjfekete humor? Pergő párbeszédek, frappáns, vizuális gegekkel teli stílus? Ezek is csupán fel-felvillannak a filmben, bár az irodai létet és annak sztereotip benépesítőit jól figurázza ki (főleg az első 20 percben).
A film elborult, de nincs húsba vágóan erős hatása.
Egyszerűen jobb, ha kimondjuk: Gunn jelenléte ott van a forgatókönyvön, de fájóan hiányzik a rendezői székből. McLean rendezése ugyanis sokszor döbbenetesen stílustalan és fapados, mintha most zuhant volna ki a filmes iskolából. Ráadásul míg Gunn groteszk remekművei (pl. a Slither – Féltél már nevetve vagy a Super) valóban nem fogták vissza magukat semmilyen téren, addig a The Belko Experiment sokszor nemcsak fantáziátlan, de egyenesen gyáva is.
Ezek után még csak abban se reménykedhet az ember, hogy legalább a befejezés jó lesz: a hatásosnak szánt „nagy” csavar nemcsak teljesen zagyva, de még kifejezetten felesleges is. Se füle, se farka, se szíve, se esze nincs a The Belko Experimentnek. Másfél óráig, ameddig tart, jó hangos, véres, és kipipálja a mai horrorfilmek elfogadható minimumait. Ennyit már más trashfilmek is tudnak, csak azok nem akarnak okosabbnak tűnni, mint amilyenek valójában.