Fókuszban Vászon nélkül

Az elszigeteltség anatómiája – The Eyes of My Mother

Nicolas Pesce rendezői debütálása, a The Eyes of My Mother egy végtelenül groteszk történet keretein belül járja körbe az elszigeteltség poklát, középpontban a horrortörténelem egyik legizgalmasabb női karakterével.

Francisca (Kika Magalhães) egy farmon él szokatlan nevelési elveket valló sebész anyjával és szófukar apjával. A kislány szülein kívül csak elvétve találkozik emberekkel. Talán ez az oka, hogy amikor a váratlanul megjelenő Charlie (Will Brill) használni szeretné a fürdőszobájukat, a kislány gyanútlanul beengedi. A döntés tragikus következményekkel jár. Innentől kezdve Francisca szinte kizárólagos társasága távolságtartó apja és a pajtájukban raboskodó, megvakított pszichopata lesznek.

A film a sokkoló bevezetés után ugrik pár évet az időben. A magányos kislányból magányos, traumatizált, felnőtt nő lesz, aki érzelmi szinten épp olyan sebészi pontossággal megcsonkított, mint fizikailag foglya, – ilyen háttérrel meglehetősen kevés esélye volt egészséges személyiségre.  Lényegében anyjához fűződő meleg, kölcsönös kapcsolata az egyetlen, pozitívnak nevezhető érzelmi minta, amit fel tud mutatni. A vágyai is ehhez igazodnak. A megvalósítási kísérletekben azonban már merev apja és anyja gyilkosának személyiségére gyakorolt hatásai is érzékelhetőek.

„A magányos kislányból magányos, traumatizált, felnőtt nő lesz, aki érzelmi szinten épp olyan sebészi pontossággal megcsonkított, mint fizikailag foglya…”

Francisca éppúgy lát hozzá az anyaszerep felvállalásához, ahogy egy pszichopatától elvárnánk, csakhogy ő nem pszichopata. Normális körülmények között valószínűleg teljesen normális felnőtt válhatott volna belőle. Ám ő szinte csak torz mintákat kapott. Egyszerre szánandó és ijesztő, ahogy apja halála után elkeseredetten menekül az egyedüllét elől és a maga lábára próbál állni. Sok szempontból hasonlít Norman Batesre. Épp olyan gyermekien vágyik egy másik emberi lény közelségére, mint a Psycho főszereplője, de eszközei ehhez egy végtelenül zárkózott ember, egy sebész és egy pszichopata eszközei. Az eredmény borítékolható. 

A néző zavarba ejtő helyzetben van. Egyszerre van túl közel, mégis távol a főszereplőtől. A körülbelül 10 év eseményeit felölelő, három epizódra tagolt történetet Francisca szemszögéből követheti, az egyetlen azonosulási lehetőség is hosszú ideig kizárólag ő, ám ezzel a karakterrel képtelenség azonosulni.

A film elején még lehet neki drukkolni, hogy kiszabaduljon a véletlen és a szülei által felépített csapdából, de a történet előrehaladtával egyre inkább megmutatkoznak személyiségének viszolyogtató vonásai. Végül inkább azért lehet izgulni, hogy a lehető legkevesebb emberhez kerüljön közel. Miközben egyértelmű, hogy bizonyos értelemben nem lehet felelősségre vonni a tetteiért, mint ahogy az is, hogy őszintén és mélyen szenved.

„Nem tucathorrorról van szó.”

A néző osztályrésze kínos fészkelődés a széken. Nehéz azzal mit kezdeni, amikor azt látjuk a képernyőn, hogy egy 12 év körüli, magányos kislány bevallja egy pszichopatának, hogy ő a legjobb barátja. Néhány évvel később pedig a szeretőjévé teszi. Akárcsak azzal, ahogy felnőttként apja tetemét szorítja magához a fürdőkádban. Pesce filmje tobzódik a végletekig esztétizált, bizarr jelenetekben.  Időnként kissé öncélú, de kétségkívűl hatásos. Képei beleégnek a retinába.

A groteszk történethez Zach Kuperstein gyönyörű, letisztult, fekete-fehér, Bergmant idéző képi világa társul. A elszigeteltség témájához jól passzol a színek hiánya és a statikusság, miközben időnként brutálisan nyers tartalmukkal együtt is vizuális értelemben líraian lágyak ezek a képek. Az összhatás egészen furcsa hangulat, ami a film első percétől az utolsóig átitatja a filmet.

AThe Eyes of My Mother minden szinten emlékezetes alkotás: a dráma és horror elemeket vegyítő történet nem szokványos, – miközben egyértelműen törekszik egyfajta pszichológiai hitelességre – egészen sajátos szürreális lidércnyomás. A karakterek izgalmasak. A színészek élnek a lehetőséggel, – nagyszerűek. Az erős, szimbolikus képekkel operáló vizuális világa pedig annyira letisztult, hogy erre a filmre emlékezni fog, aki látta.

Nem tucathorrorról van szó. Még a tipikus, elsőfilmes hibákkal együtt is – helyenkénti öncélúság, meg nem magyarázott vagy éppen túlragozott elemek – ritkán látni ennyire erős nyitást. A mindössze 27 éves Nicolas Pesce karrierjére mindenképpen oda kell figyelni, akárcsak a filmben operatőrként közreműködő Zach Kupersteinnére.

Mlinárik Mariann

Mlinárik Mariann

Mlinárik Mariann az ELTE-n végzett filmelmélet és filmtörténet, illetve történelem szakon. Érdekli a marketing és a reklám világa, specializációja a horror és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek. [email protected]