Kritika

A túlon túl – A tanítónő

A tehetséggondozás és az önzés, avagy milyen áron születnek a csillagok; teszi fel a kérdést A tanítónő (The Kindergarten Teacher), s a válasz magában hordozza a téma minden szomorúságát.

A tanítónő az azonos (nemzetközi) című 2014-es izraeli film amerikai remake-je. Az új változat mögött álló, korábban az egy bányaszerencsétlenség tragikus utótörténetét bemutató Little Accidentsért több rangos díjat is elnyert Sara Colangelo eszközölt néhány változtatást Nadav Lapid négy évvel korábbi filmjén. Nüansznyi különbségek ezek, a fő történetszálat, a karakterek motivációit, vagyis az egész film vázát azonban érintetlenül hagyta.

Tudatos rendezői döntés, ami azért rögtön felvet egy kérdést: mi szükség erre? Nyilvánvaló, hogy nem a pénz, hisz ahogy az izraeli, úgy az amerikai darab sem lesz kasszasiker. A válasz inkább a motivációban keresendő, pontosan úgy, ahogy mondjuk azoknál a színdaraboknál, amelyeket több száz éve folyamatosan játszanak.

A tanítónő témája nemcsak aktuális, de univerzális kérdés is,

ami évről évre ott pereg le tíz- vagy akár százmilliók szeme előtt a tehetségkutató versenyek és valóságshow-k képében, valamint a bulvárlapok hasábjain.

Az pedig nyilvánvaló, hogy egy angol nyelvű film előbb tud érvényesülni angol nyelvterületen – és lássuk be, máshol is –, a sztárkultuszban és karrierépítésben derékig gázoló nyugati világnak pedig szüksége van erre a történetre. Szükség van arra, hogy minél több embernek elmeséljék. És ehhez nem kell egy hatalmas, csillogó színpad, sem valami puccos show. Elég egy óvoda, ahol egy ötéves kisfiú verseket kezd szavalni. A saját verseit. Egy kisfiú, aki egyébként pont olyan, mint a többi kortársa.

A Maggie Gyllenhaal játszotta óvónő, Lisa először persze megrökönyödik, pont úgy, ahogy bárki más is tenné. Furcsa és hihetetlen dolog ez, no de a kultúremberek a mai napig felöltik a legszebb ruhájukat, hogy a legjobb zenészek előadásában hallgassák meg azt, amit a néhány éves Mozart írt. Lisának ez lebeg a szeme előtt, hogy nem szabad veszni hagyni ezeket a költeményeket. A szó elszáll, az írás megmarad alapon elkezdi lejegyezni őket, és megkéri erre a kisfiú bébiszitterét is.

Az események akkor lépnek egy következő szintre, amikor kiderül, hogy a fiú anyja már kikerült a képből, az éjszakai lokált vezető apja pedig magasról tesz az egészre. Ő csak azt akarja, hogy a fiú focizzon, tanuljon, hogy majd felnőttként sikeres és gazdag legyen. A kettő nem kellene, hogy kizárja egymást, mégis elindul egy hatás-ellenhatás folyamat.

Ebből az apa ok-okozati rendszere az egyszerűbb: bejárt egy utat, felépített egy karriert, így a fiának is ezt a gyakorlatias, a „normálistól” nem eltérő utat szánja. Ezt ismeri, ennek látja a végét, minden más csak felesleges kilengés a lila ködbe. Ezzel szemben Lisa a saját ideáinak rabja, ami eddig mindig cserben hagyta őt. A fia teljesen más utat szán magának, mint amit ő neki; a férjével a félbehagyott szeretkezések rutinházasságát élik, lánya pedig hiába jó fotós, megelégszik az Instagrammal.

Mindenki a saját világa szerint él, és ez adja a film egyik általános mondandójának alapját, ami univerzálisan áll a modern világ legtöbb problémája mögött:

meg sem próbálnak közös keresztmetszetet találni.

A film azonban egy újabb réteggel árnyalja ezt a viszonyrendszert, Lisa személyes tragédiájával. Az óvónő költészetórákra jár, de ezeknek semmi haszna, a tanára (Gael García Bernal) észre sem veszi a közepeske költeményeket alkotó nőt a többi tanuló között. Ám amikor a sajátjaként olvassa fel a kisfiú egyik versét, minden megváltozik. Ő kerül a figyelem középpontjába, és ezzel önigazolást nyer minden, amiben hitt.

Ez hajtja előre, ez a sikerélmény vezeti a tanára ágyába, emiatt dönt úgy, hogy szembe megy az apával, majd szembe megy a társadalmi elvárásokkal, végül a törvénnyel. S teszi ezt úgy, hogy közben végig csak jót akar. Jót, mint mindenki más, hisz mindenki úgy cselekszik, ahogy jónak látja. Csak éppen ez az, amin mindenki veszít. Különösen a kisfiú, aki betetőzi a tragédiát. Az utolsó jelenetben van egy új verse, de azt már senki nem hallja. Mert aki hallhatná, az vagy rendőrkézen van, vagy húzza a napi igát. Ő pedig ott ül egyedül anélkül, hogy bárki megkérdezte volna tőle: neki mi lenne jó?

***

A cikket a magyar premier kapcsán 2019. január 4-én frissítettük.

Németh Barna

Németh Barnabás a Szegedi Tudományegyetemen végzett magyar szakon, jelenleg néhány könyvkiadónál dolgozik. Szabadidejében olvas és sorozatokkal foglalkozik, díjszezon idején pedig a díjszezonnal.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com